“Kedves másként gondolkodó testvéreink!

Sokan úgy gondolják, hogy azonosneműekkel testi kapcsolatot létesíteni vagy nemet változtatni teljesen normális és természetes. Az egyetlen baj szerintük csak az, hogy egyesek a társadalomban ezt nem tartják helyesnek, és ezzel fájdalmat okoznak a nemváltoztató vagy azonosneművel együtt élő személyeknek. Szerintük az ilyen intoleráns magatartást tiltani és büntetni kellene.

Akik így gondolkodnak, azoknak feltennék egy-két kérdést:

• Miért olyan biztos Ön abban, hogy azonosneművel testi kapcsolatra lépni vagy nemet változtatni teljesen természetes, nincs ezzel semmifajta probléma? Mire alapozza ezt a véleményét?

Ön szerint a szabadság önkényt jelent? Ha másnak nem ártok, akkor bármit megtehetek, ami nekem pillanatnyilag tetszik, ami nekem jónak tűnik? Ez az emberi viselkedésmód zsinórmértéke? A szabadságunk független a valóságtól, a testünkbe, az atomokba, a sejtjeinkbe, a lelkünkbe beleültetett gyönyörű harmóniától?

• Miért annyira biztos abban, hogy a nemváltoztatással vagy az azonosneművel való testi kapcsolattal nem árt másnak és/vagy önmagának?

Az ökológiai kérdések esetében tiszteletben kell tartanunk a természet gyönyörű objektív törvényeit és az ezek által nekünk szabott korlátokat, a saját testünkkel kapcsolatban azonban nem? Miért ez a különböző bánásmód?

És főként:

• miért akarják a maguk véleményét feltétlenül rákényszeríteni az egész társadalomra? Miért nem tudják elfogadni és tolerálni, hogy vannak – elég sokan a Földünkön –, akik ezt nem így gondolják, nem így érzik?

Miért van az, hogy gazdag nyugati országok ahhoz kötik az éhező országoknak adott segélyeket, hogy ezek az országok korlátlanul és ingyenesen elérhetővé tegyék az abortuszt, törvénybe iktassák az azonosneműek házassághoz való jogát, a gyermekörökbefogadás jogát is beleértve? Miért akarják rákényszeríteni más népekre a maguk mentalitását?

Miért ítélik el azt a pszichiátert, aki az azonosneműek iránti nemi vonzalmat valamilyen sérülés eredményének tartja, és esetleg segíteni próbál egy olyan kliensének, aki szeretne a férfi–nő kapcsolat irányába elmozdulni az életében? Miért nem lehet tolerálni ennek a pszichiáternek a véleményét és a hozzá forduló kliens szándékát?

Miért van az, hogy a sportban, bármennyire is nőnek tekinti magát egy biológiai értelemben hímnemű személy, mégsem indulhat pl. futószámokban nőkkel együtt? Miért lehetséges az, hogy itt a társadalom véleménye és az objektív tény (az XY kromoszóma) mégiscsak erősebb, mint az ő szubjektív érzése, amellyel magát nőnek tekinti?

• Talán a sportot még komolyan veszi a mai, modern világunk? Az oktatást, a médiát, a családi életet már nem;
  ott a szubjektív önkény teljes mértékben dominál, de a versenyfutást még igen, ott még vannak objektív kritériumok?

Én – és velem együtt Földünk lakosságának igen nagy része úgy gondoljuk, hogy a valóság, a realitás nem ellenségünk. Nem akadálya a szabadságnak. Úgy gondoljuk, hogy az igazi szabadság nem a realitástól elszabadult önkény. Úgy gondoljuk, hogy azt a gyönyörű harmóniát kellene megsejtenünk, ami bele van írva a világunkba, a testünkbe, a lelkünkbe, és ennek mentén, ezzel összhangban kellene megtanulnunk élni.

• Az azonosneműekhez vonzódó személyt nem szabad megvetni, kiközösíteni, elítélni, hanem szeretettel és tisztelettel kell hozzá viszonyulni.

Ezt tanítani is kell a gyerekeknek (14 éves kor utántól, amikor a nemiségnek ilyen konkrétabb oldalairól is szót lehet már ejteni). De nem azt kell a gyerekeknek tanítani, hogy azonosneművel együttélni teljesen természetes; ki így, ki úgy. Nem azt kell tanítani, hogy nemet változtatni teljesen természetes, bátran megteheti bárki, akinek ilyen érzése van. Hanem azt kell tanítani, hogy az ilyen személyeket is megilleti a minden embernek kijáró tisztelet. Ez igen nagy különbség.

• A gyermeknek joga van ahhoz, hogy édesanyja és édesapja legyen. Joga van ahhoz, hogy segítsék őt a nemiségének harmonikus kibontakozásában. Joga van ahhoz, hogy megszülethessen.

Ezeknek a jogoknak a tiszteletben tartása nélkül nem elképzelhető egy emberhez méltó, szép, békességes, szeretettel teli társadalom.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az eucharisztikus kongresszus ötödik napjának délutánján, nem sokkal a Hungexpón ünnepelt, jelentős részben lovári nyelvű szentmise után roma egyházi közösségeket, kisebbségi önkormányzatok elnökeit és tagjait, a roma családokat, az alapítványok, tanodák és más szervezetek munkatársait várták a kőbányai Szent László-templomba – Székely János szavaival: „mindenkit, aki bármilyen okból közel áll a cigány testvéreinkhez”.

„A romák szívéhez mindig is közel állt a Szűzanya, Jézus Édesanyja. Így nevezték őt: Máriácska, édes Szűz Mária. Szívesen zarándokoltak Máriapócsra, Csatkára, Mátraverebély-Szentkútra, Máriagyűdre. Őhozzá vitték fájdalmaikat és örömeiket, kéréseiket, könnyeiket és hálájukat. Ma, amikor a nyomor, a szenvedélybetegségek, a hit és az ősi értékek elveszítése nagyon sok cigány családot és fiatalt fenyeget, időszerűbb, mint valaha, hogy Istenhez és a Szűzanyához forduljunk segítségért – indokolja meg szándékukat Székely János püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Cigánypasztorációs Bizottságának vezetője a felhívásában. – Sokak – romák és nem romák, közösségvezetők és egyszerű emberek, idősek és fiatalok – szívében érlelődött a vágy évek óta, hogy erre az ünnepélyes felajánlásra sor kerüljön.”

Székely János püspök mellett részt vett a felajánláson Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök, Dúl Géza cigánypasztorációs referens, Michels Antal józsefvárosi plébános, Kanyó Árpád hodászi parókus, Farkas Félix roma nemzetiségi szószóló, ifj. Lakatos György hegedűművész és sokan mások, köztük kárpátaljai és erdélyi testvérek és papok is.

A Boldog Ceferino Intézet és a Caritas in Veritate Bizottság szervezésében megvalósuló esemény a KATTÁRS rendezvénysorozatának része volt. Székely János a felajánlás előtt a Hungexpón mutatta be a magyar egyházban végzett cigánypasztorációt; a fakultáció keretében több egyházi, illetve világi munkatárs is tanúságot tett.

A roma zarándokok Székely János vezetésével, a csatkai Áldott Keresztet kísérve, az Angyaloknak királynéja kezdetű énekkel vonultak be a Szent László-templomba, a püspök kezdeményezésére hozzáénekelve még egy, alkalomhoz illő strófát: „Cigányoknak édesanyja, tiszta szűz…”

Székely János mindenekelőtt a cigány testvéreket köszöntötte: „ez a nap a tiétek”, és kiemelte: a nap jelentőségéhez az is hozzájárul, hogy az eucharisztikus kongresszusok történetében először énekelték lovári nyelven a szentmise állandó részeit. Oláh Patrik Gergő Le Devleske című miséje hangzott fel a Hungexpón – először liturgikus keretek között –, ahol az ecuadori Alfredo Espinoza Mateus érsek celebrált szentmisét.

Székely János beszédében Szent Istvánt állította elénk, aki ezer éve ajánlotta föl a nemzetét, és a Szűzanya elfogadta – most valami hasonlót szeretnének a cigányok nevében megtenni.

Mi is Jézus szeretett tanítványai vagyunk, nekünk is azt mondja: „Íme, a te anyád…” Lépjétek át a templom küszöbét, ne csak kereszteléskor és temetéskor – mondta a püspök –, helyezzétek életeteket Mária oltalmába.

Farkas Félix nemzetiségi szószóló Szent Bernát imáját idézte, melyben a „szüzek szent szüze” támogatását kéri, majd hangsúlyozta a vallás nemzetiségmegtartó erejét. Külön megköszönte Székely Jánosnak, hogy „átérzi a cigányság sorsát”.

Ifjabb Lakatos György hegedűművész, a Le Devleske mise projektjének művészeti vezetője csatkai emlékeit idézte fel – minden évben elzarándokoltak a búcsúba gyerekkorában –, majd megosztotta: maradandó emlékként őrzi meg a NEK-en ma bemutatott cigány misét. „A cigány ember követi az őseitől kapott kincseket – a folyamat, amit mi most beindítunk, nem fog véget érni” – bizakodott.

A görögkatolikus hívek nevében Rézműves Mihály „Babocsai” hodászi kántor beszélt, majd a többi közösség képviselői fejezték ki hálájukat vagy mondtak könyörgéseket.

A térden állva elmondott felajánlás, amely magyar és lovári nyelven is elhangzott, jelentette a találkozó csúcspontját, ezt követően a jelenlévők elénekelték a cigány himnusznak tekintett Zöld az erdő, zöld a hegy is kezdetű dalt.

Székely János zárószavai után a püspökök és papok köré gyűltek a zenészek és énekesek, és elénekelték az ároni áldás cigány változatát; ezeket a megindító perceket még hosszas közös éneklés követte, amely végül a templom előtt is folytatódott.

Szerző: Verestói Nárcisz

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír