Kedves Paptestvérem!

Krisztus hívott meg minket az Ő szorosabb követésére. Szíven talált minket az Ő tekintete, és örömünkben mindent odaadtunk, hogy kövessük Őt. Meghívott, hogy a Jó Pásztor követei, megjelenítői legyünk az emberek között. Mások örömének munkásai legyünk, az Örökkévaló zarándokai és tanúi itt a Földön, az Ő kegyelmének kiosztói, hordozói. A hivatásunk ajándék, és titok (Szent II. János Pál pápa).

Köszönöm, hogy igent mondtál a hívásra, és ezt az igent ma is éled. Köszönöm, hogy a szolgálatod által sokakhoz elviszed Isten szeretetét, kegyelmét. Köszönöm, hogy nem riadsz vissza a kereszthordozástól sem.

Fogadd szeretettel ezt a néhány gondolatot, amelyek megerősítés és útmutatás akarnak lenni számodra. Tudd, hogy az imádságaimban mindig megemlékezem a paptestvérekről (és így rólad is), az ajtóm és a szívem nyitva áll, mindig igyekszem segítséget adni, amiben csak tudok. Krisztus kegyelme és ereje vezessen, segítsen minket a Felé vezető úton!

Először a papi lelkiségről szeretnék néhány gondolatot átadni. Semmit sem ér ugyanis a sok külső tevékenységünk, ha nem szívből fakad, ha nem tudjuk valóban Krisztust hordozni és adni testvéreinknek. Senki sem adhatja azt, amije nincs.

A pap Isten embere. Az Örökkévaló zarándoka. Istentől megérintett ember. Látszólag nem tesz semmi hasznosat a világban. Valójában a lehető legfontosabbat teszi.

Az ember létének szíve, ember voltának lényege, a kapcsolat a világon túli valósággal. Ez a fölfelé emelő gravitáció emelte ki valaha az embert az állatvilágból. XVI. Benedek pápa így határozta meg az ember lényegét a Katekizmus kompendiumában: „Homo capax Dei”. „Az ember képes az Istenre”, képes Őt befogadni.50

A pap segít az embernek, hogy valóban emberhez méltó módon élhessen. Az emberség őre. A hit embere.

A hitünk sokféle forrásból táplálkozik. Hiszünk, mert megértjük, hogy a világmindenségnek, a benne rejlő gyönyörű rendnek kell, hogy legyen elégséges oka. Hiszünk, mert érezzük, tapasztaljuk magunkban a végtelen, öröklétre, Istenre irányuló vágyakat, mert érezzük a lelkiismeretünk hangjában a feltétlen erkölcsi parancsot. Hiszünk, mert a történelemben látjuk Isten nyomait. Hiszünk, mert találkoztunk az Élő Krisztussal. Hiszünk, mert a szüleink, nagyszüleink, hiteles keresztény emberek, az élő egyház által átéltük, megkaptuk az Istenben való élet örömét, erejét, békéjét. A pap ehhez a Titokhoz igyekszik másokat odavezetni. Mózes a Hóreb hegyén, az égő csipkebokorban találkozott az Élő Istennel. A nagy álma az volt, hogy a népet is elvezesse a Hóreb hegyéhez, hogy láthassák ott a lángokban megjelenő Istent. A mi életünknek is van egy titokzatos égő csipkebokra. A mi álmunk is az, hogy másoknak utat mutassunk oda.

Egy amerikai keresztény gondolkodó írta, hogy a rossz értelemben vett globalizmusnak van öt halálos ellensége, amit próbál kiirtani, pusztítani. Az első halálos ellenség az Isten és a vallás. Az a gyökérzet, ami az embert a Teremtőhöz köti, az emberi élet legalapvetőbb vonatkozási pontja és éltető forrása. A második ellenség a család. Az a szál, ami az embert a szeretteihez köti. A szingli a legtökéletesebb fogyasztó, a leginkább manipulálható ember. A harmadik ellenség a nemzet. Azok a gyökerek, amik a kultúránkhoz, az anyanyelvünkhöz, a múltunkhoz, az anyaföldhöz kötnek. A negyedik ellenség, érdekes módon a fizikai föld. Valaki azt mondta, hogy az utolsó magyar nemesek a magyar parasztok voltak. Akiknek volt saját földjük, ahol ők korlátlan urak voltak, akiket nem lehetett egykönnyen a meggyőződésüktől eltéríteni. Ezt a földet is ki kell húzni az ember lába alól. A legutolsó ellenség a közösségek. Azok az emberi közegek, ahol szabadon, önállóan gondolkodnak az emberek, tervezik a jövőjüket. A globalizmus próbálja ezeket gyöngíteni, kiirtani.

A pap ezt az öt éltető szálat, gyökeret igyekszik erősíteni, újra kötni. A lehető legfontosabbat adja a világnak. A fölfelé emelő gravitáció, a hit segít az egyénnek, hogy önzetlenül, nagylelkűen tudjon élni, önmaga fölé, az önzése, a sebzettsége fölé tudjon emelkedni. A hit segít a házastársaknak, hogy a sérelmeik fölé, a korlátaik fölé emelkedve ajándékként újra és újra átélhessék az egységüket, megélhessék a „ketten – hármasban” valóságát (vö. Gyökössy Endre). A hit segít a társadalomnak, hogy az értékek, az erkölcs, az önzetlenség ereje ott legyen a jogrend, a szokásrend fölött és mögött, hogy a társadalom élhető és emberséges legyen.

Ha az ember tudja azt, hogy van Valaki, aki az életünket végtelen szeretettel nézi, akitől jöttünk, akihez hazatérünk, akkor az életünket nagylelkűbben, felszabadultabban, bőkezűbben fogjuk élni. A hívő ember – és egészen különleges módon a pap – ennek a titoknak a tanúja a földön. Az Örökkévaló zarándoka. A lehető legfontosabb dolgot teszi.

50 A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma (Budapest 2006) 23.Ez emberlétünknek a szíve.

Amikor Isten meghív egy embert, akkor nem valamit akar tőle, hanem mindenekelőtt őt magát akarja. Ábrahámra az Isten kezdetben semmilyen különleges üzenetet nem bízott. Ábrahám még azt sem tudta, hová kell mennie, és miért. Az Élő Isten hangjáért, a Vele való találkozás megrendítő élményétől indítva mégis boldogan mindent kiejt a kezéből, és indul. Isten kiválasztotta őt barátjának (vö. Jak 2,23).

Miért igyekszünk mindent odaadni a minket meghívó Krisztusnak? Nincs erre a kérdésre egy teljesen logikus válasz. A szeretetnek nincsenek egészen logikus észérvei. Isten nem valamit adott az embernek, hanem önmagát adta oda egészen a keresztben, az Eucharisztiában. A meghívott ember úgy érzi, hogy ő sem adhat kevesebbet, mint önmagát egészen.

Papnak lenni nem foglalkozás, nem a papi tevékenység ennek a hívásnak a szíve. Isten a barátjának hív minket. A Szentháromság szeretet-élete, az üdvtörténet titka folytatódik bennük: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21).

Az ősi zsidó hagyomány szerint Mózes, miután Istennek szemtől szemben beszélt, külön sátorba költözött a feleségétől, Isten egészen magának foglalta le őt. Illésnek pedig a rabbik magyarázata szerint nem volt családja, egészen Istenben élt. Az Ószövetség két legnagyobb alakját, a törvény és a próféták két legfőbb képviselőjét a zsidóság így tiszteli, mint Isten által teljesen lefoglalt embereket. Ezekieltől Isten elveszi a feleségét, Jeremiásnak pedig megparancsolja: „Ne végy magadnak feleséget!” (Jer 16,2) Isten szeretetből hívja a prófétát (erre utal a szerelem szótárából való kifejezés: rászedtél, elcsábítottál, csábítgattál), az egész szívét, egész lényét akarja.

Már az Ószövetségben megjelenik tehát az a titok, hogy Isten az ember legszemélyesebb életét kéri. A meghívás lényege ez. Szeretetből fakadó hívás, ami szeretetből fakadó odaadást kér. Ez a titok teljesedik be Krisztusban. Isten totális önátadása, aki nem valamit ad az embernek, hanem Önmagát, és az ember totális válasza erre az odaadásra, az ember Krisztus, aki egész önmagát odaadja az Atyának.

Isten és ember felülmúlhatatlan egysége valósul meg benne.

A mi papságunk ennek a krisztusi papságnak a folytatása. Krisztus úgy élte a papságát, úgy lett pappá, hogy létében valósította meg a papi feladatát. Pontifex szó szerint azt jelenti: hídépítő. Krisztus a létében lett híddá: Ő egészen egy volt az Atyával, de egy volt velünk is, emberekkel. Magára vette az emberi természetet, gyöngeségeinket, sebeinket. Létében lett híddá Ég és föld között.

A hármas papi küldetést Krisztus elsősorban létében valósította meg. A prófétai küldetést elsősorban nem azzal gyakorolta Krisztus, hogy beszélt, hanem mindenekelőtt a létében. Benne az Ige testté lett. A legnagyobb prédikációt a kereszten mondta el, a vérével írta a történelembe. A pap is elsősorban nem azzal végzi az igehirdetést, hogy beszél, hanem mindenekelőtt lényével. Az odaadott életünk próbálja hirdetni, hogy a teremtmény a Teremtőhöz tartozik.

Krisztus elsősorban nem azáltal lett Pásztor, hogy Egyházat szervezett. Bár ezt is alapjaiban megtette. Elsősorban a lényében lett pásztorrá. Úgy alkotta meg az Egyházat, hogy saját testét adja nekünk. Ezáltal tesz minket testvérekké, a Krisztus-test a tagjaivá (1Kor 10,7). A saját testében bontja le a válaszfalat, ami zsidókat és pogányokat szétválaszt (Ef 2,14). Létében lett Pásztor. Éppen így a pap is elsősorban nem azáltal lesz pásztor, hogy plébániát szervez, programokat irányít, hanem mindenekelőtt a létünkben. A pap azáltal, hogy ő senkié, ezáltal lesz mindenkié. Ezáltal leszünk Jézus titokzatos, nem vér szerinti családjának a középpontjánál, a szíve közelében, úgy hogy bennünk is megvalósul az, amit Krisztus mond: „Aki Isten akaratát megteszi, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám” (Mt 12,50).

Krisztus a megszentelői papi funkciót nem azzal gyakorolta, hogy szertartásokat végzett, áldozatokat mutatott be, hanem mindenekelőtt azzal, hogy a maga életét adta oda. Ő maga lett az áldozat. A pap is elsősorban nem azzal végzi a megszentelést, hogy szentségeket szolgáltat ki, hanem mindenekelőtt azzal, hogy önmagát, az életét próbálja odaadni. A Katolikus Egyház meggyőződése, hogy Eucharisztia nem létezhet a papság szentsége nélkül. Az Eucharisztia nem egy olcsó Szentség.

Kell hozzá egy ember, aki a maga életáldozatát, odaadását odateszi Krisztus áldozata mellé. Ahhoz, hogy valóságos, történelmi, szentségi módon Krisztus áldozata megjelenhessen, ahhoz kell egy ember, aki a maga életodaadását odateszi Krisztus áldozata mellé. Szent Ágoston nagyon bátran így fogalmaz: Amikor a pap kimondja ezeket a szavakat, hogy: „Ez az én testem”, ez nem csak a kenyérre vonatkozik. Bizonyos értelemben vonatkozik az egész közösségre (hiszen az egyház Krisztus teste, és azért esszük Krisztus testét, hogy egyre inkább az Ő testévé váljunk), de vonatkozik magára a papra is. Az ő élete is megtört kenyér, odaadott élet.

Krisztusban teljesedik be, tehát az isteni odaadás és az erre adott totális válasz titka. Krisztus körül szinte magától születnek az evangéliumi tanácsok, és a tanácsok szerinti élet. Mielőtt még az első szerzetesrend létrejött volna, mielőtt a cölibátusról bármifajta egyházi törvényt hoztak volna, az evangéliumi tanácsok szerinti élet hatalmas erővel megszületett. Érdekes módon már a Messiás érkezése előtt. Nagyon sokan a Qumrán-i közösségben, a Holt-tenger partján így éltek. Nem házasodtak meg, tejesen a Messiás, a messiásvárás igézetében éltek. Ez egészen betöltötte a létüket. Így élt Keresztelő János, Szent József, és így élt a Szűzanya is. A Szűzanya egész lénye egy hatalmas IGEN, az Istennek kinyitott kapu. Aztán így éltek nagyon sokan Jézus tanítványai közül: János apostol, Szent Lukács, Szent Pál és rengetegen mások. A kereszténység előbb írt könyvet a szüzesség dicséretéről, mint a házasságról. Hatalmas erővel megszületett és kivirágzott az evangéliumi tanácsok szerinti élet. Jézus tüzet hozott erre a földre, s ez a tűz nagyon hamar föllobbant.

Szent II. János Pál pápa, amikor paphiányról beszélt, akkor nagyon gyakran arra hívta föl a figyelmet, hogy a paphiány csak tünet. Tünete a hithiánynak. Elgyöngült a kereszténységben annak a tudata és átélése, hogy Isten valóban a legszemélyesebb Önmagát adta nekünk Krisztusban, adja nekünk az Oltáriszentségben. Ez a totális odaadás az, ami megindokolja a mi hasonlóan nagy odaadásunkat. A paphiány tünet. Nem is pusztán a keresztény hit gyöngülését jelzi, hanem az emberségünk gyöngülését. A házasság is válságban van a nyugati kultúrkörben. Rengeteg fiatal van, aki nem akar megházasodni, nem is érti, hogy ebben mi a szép. 

Az a fajta emberi nagyság sokakból mintha hiányozna, hogy képes legyen, s akarja az egész életét nagylelkűen, szabadon, örömmel odaadni. Az ember válsága ez. Szent II. János Pál pápa arra int, hogy nem jó a tünetet (a paphiányt) kezelni, hanem a gyökér problémát kellene megoldani.

A papság jelenlegi válsága az ember válságára vezethető vissza. Nagyon hasonló az az odaadás, amit a papság kíván, mint amit a házastársi odaadás. Szent Pálnak van egy gyönyörű mondata, amit én szeretek a papságra és házasságra is vonatkoztatni: „Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7), azt, aki örömmel adja az életét. Ahogyan egy házasságban is azt az első igent nap mint nap ki kell mondani. Ha valaki állandóan másról álmodozik, kesereg, hogy miért pont őt választotta, akkor a döntése mindig összeomlik, a fél energiája erre fog elmenni, hogy valahogy kitartson, a döntését nagy nehezen újraépítse. Azonban ha valaki tudja azt az első igent újra és újra kimondani, akkor ebben a szeretetben, ebben az odaadásban, a boldogságát megtalálja. Úgy gondolom, hogy a papi életben ugyanígy van. Hogyha tudjuk azt az első igenünket, nap mint nap örömmel kimondani, önmagunkat az oltárra minden reggel feltenni, amit valaha odaígértünk, azt soha vissza nem vonogatni, akkor ebben az odaadásban megtaláljuk a boldogságunkat. Mind a két hivatásnak a lényege, a szíve ugyanaz.

A katolikus egyház úgy érzi, hogy a papság szentségéhez nagyon illik a cölibátus, az Istennek szenteltségnek ez a radikális életállapota. Azért érzi ezt így a katolikus egyházunk, mert felismerte, hogy a papság nem foglalkozás, nem csupán szolgálat, hanem a létében pecsételi meg a meghívott embert, ahogyan Krisztus is a létében lett pappá, híddá Ég és föld között. A cölibátus egyházi törvénye viszonylag késői (VII. Gergely pápa idején rögzül), bár a cölebsz papság hagyománya a nyugati egyházban mindig is rendkívül erős volt, a szenthagyomány fősodrához tartozott. Az, hogy a cölibátus törvénye késői, egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevéssé lenne fontos. Az Eukharisztia titkának teljes mélységét is csak lassan, évszázadok alatt ismerte fel, tárta fel a katolikus hagyomány. Lassan születnek a tabernákulumok, alakul ki a Szentségimádás, az Úrnapja, a körmenetek.

Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindez az eukharisztikus tanfejlődés tévút, vagy elhanyagolható, másodlagos dolog lenne. Egyáltalán nem. Az egyház lassan értette meg ennek a Kincsnek a teljes mélységét. Éppen így a papság szentségének a mélységét is csak lassan bontotta ki a maga teljességében. Lassan vált világossá, hogy a papság egy egész embert személyében megérintő titok és hívás, amelyhez nagyon is illik a krisztusi életforma, a cölibátus.

A cölebsz papságban óriási erő van. Nem véletlen, hogy a Gonosz an˝ˇnyira támadja. Támadja kívülről, a cölebsz életforma lejáratásával, de belülről is, az emberi gyöngeségeken keresztül. Azért zavarja a cölibátus a Gonoszt, mert a pap a puszta létével hirdeti azt, hogy Isten valóság. Egy valóságos, hús-vér embernek az életét be tudja tölteni. A pap puszta léte jelzi Isten létét, valóságát.

Aquinói Szent Tamás írta az evangéliumi tanácsokról, hogy ezek a tanácsok egymástól elválaszthatatlanok, csak együtt működnek. Ugyanaz a Krisztus, aki azt mondta: „Aki jobban szereti apját, anyját, feleségét, gyerekét, mint engem, az nem méltó hozzám” (Mt 10,37), Ő azt is mondta: „Az útra ne vigyetek se sarut, se botot, az övetekbe ne szerezzetek ezüst vagy rézpénzt, elég nektek az én kegyelmem” (Mt 10,10), sőt ezt is: „Aki első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mt 20,27). A három evangéliumi tanács egymástól elválaszthatatlan. A cölibátus válságából kivezető egyik legfőbb út a másik két evangéliumi tanács (a szegénység és az engedelmesség) fölfedezése, hitelesebb megélése.

Idézzük fel gyakran a meghívásunk eseményeit, a Krisztussal való találkozásaink pillanatait! Ezek az életünk nagy erőforrásai. Igyekezzünk ezekhez a pillanatokhoz méltóan élni! Mondjuk ki a meghívásra adott igenünket újra, nap mint nap! Adjunk hálát azért, hogy Krisztus, minden gyöngeségünk, méltatlanságunk ellenére kiválasztott, hogy az Ő szolgái, népének pásztorai, a szentségek kegyelmi forrásának közvetítői legyünk!

A három evangéliumi tanács nem csak szerzetesek és papok életének vezérfonala, hanem minden Krisztus-tanítványé is. Az Evangélium alapértékei. A házasságnak is van egy állapotbeli tisztasága, ott is van engedelmesség. Szent Pál apostol azt írja: „Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus iránti szeretetből” (Ef 5,21). Ismerjük a mondást: a legnehezebb szerzet a házasság. Minden keresztényre vonatkozik az is, hogy adjon: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Lk 12,34). Sajátos értelemben azonban a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség az Istennek szentelt élet jellemzői, alapértékei.

Szegénység

Valamilyen értelemben a szegénység titka ott van már a Szentháromság életében. Az Atyát azért nevezzük Atyának, mert Ő öröktől fogva, mindörökké szüli a Fiút. Úgy birtokolja az istenség teljességét, hogy adja. Az Atya öröktől fogva, mindörökké, mindent átad a Fiúnak. Semmit sem tart meg önmagának, az istenség egész teljességét átadja. A szeretetnek ebben az örök extázisában él. Az Atya örök önátadás. A Fiút azért nevezzük Fiúnak, mert öröktől fogva, mindörökké születik. Az istenség teljességét úgy birtokolja, hogy kapja. Mindent elfogad az Atyától, semmit sem tart meg önmagának, tiszta tükörként az Atyának mindent visszasugároz. A Szentlélek maga a szeretet, az isteni élet, ami árad az Atya és Fiú között, az Ő közös szeretetükből, a kettőjükből eredő Harmadik.

Ugyancsak jelen van a szegénység titka Krisztus megtestesülésében, és a megváltás titkában is. Szent Pál apostol azt mondja: „Noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk” (2Kor 8,9). Az egész megváltói művet Pál apostol ezzel a fogalommal írja le: értünk szegénnyé lett.

A szeretet alaptulajdonsága az, hogy adni és áldozni akar. A krisztusi ember nem gyűjtő, nem birtokló, hanem önfeledt, nagylelkű, adakozó ember.

A szegénység jelzi, hogy ez a földi véges világ nem végcél az ember számára, hanem út az Isten felé. Nem akarunk itt túlságosan mély gyökereket ereszteni.

A szegénység segít abban, hogy tudjuk gyakorolni a szeretetet, hogy ne kötődjünk túlságosan, hanem tudjunk adni. Nagyon fontos dolog hogy minden papi, szerzetesi életnek fontos jellemzője legyen, hogy odafigyelünk a szegényre, a szenvedőre, és amennyit tudunk, annyit adjunk. Jó néha a lelkiismeretünket megvizsgálni, hogy a saját jövedelmemből minden hónapban legalább egy részt szoktam-e odaadni? Szívesen adok-e? Ha egy pap nem ilyen életstílusban él, az nagyon gyengíti a tanúságtételét. Hogyan használom a világi dolgokat? Valóban csak eszköznek tekintem őket?

Tisztaság

A tisztaságban való élet nem szeretet nélküli élet, nem érzelem nélküli élet. Jó arra gondolnunk, hogy Krisztus – mint valóságos ember – a lehető legszeretetreméltóbb és szeretettel telibb ember volt, aki valaha a Földön élt. És Ő ezt az életstílust (a cölebsz életformát) élte, választotta. Jézusnak voltak nagyon közeli barátai. Lázár sírjánál sírt, mert megrendült. Engedte, hogy a bűnös asszony megérintse, könnyeivel áztassa a lábait. Nem egy érzelemmentes ember volt. A tisztaság nem szeretetnélküli életet jelent. Nem is a házasság megvetését jelenti. Amikor az ember lemond a házasságról, egy nagyon szép és értékes dologról mond le, valami nagyot ad az Istennek.

A két élethivatás – a házasság és az Istennek szentelt élet – nagyon hasonlít és egymást erősítik, emelik. A papi-szerzetesi élet segíti a házasembereket, hogy a házasságukat, mint Isten felé vezető utat éljék meg. A házasság nem végcél egy ember életében, hanem út, amin keresztül megtanul szeretni. Lassanként egy szép házasság kinyílik Isten felé. Egy szép házasság pedig rengeteget segít egy papnak. Ha kapcsolatunk van szép, eleven házasságokkal, családokkal, akkor sok mindent tanulhatunk szeretetről, lemondásról, áldozatról, megbocsátásról, irgalomról.

A tisztaságot elsősorban, nem úgy kell megélni, hogy az ember elfojtja az ösztöneit, az érzéseit, hanem szublimálja, azaz egy magasabb szinten használja, éli meg azokat. A testi szerelem férfi és nő között mély emberi kapcsolatot teremt, életet fakaszt, termékennyé teszi az életet, és intimitást, finomságot teremt. Ezeket a dimenziókat a tisztaságban élő embernek is meg kell élnie. Kell, hogy a tisztaságban élő ember életében is legyenek mély, őszinte emberi kapcsolatok. Mély emberi kapcsolatokat kell kiépítenie a papságban, szerzetességben élő embernek is. Amikor ez nincs meg az életünkben, akkor veszélybe kerül a tisztaságunk megélése is. Nem csak testi termékenység létezik, hanem van szellemi, természetfeletti élet is. Nagyon fontos hogy a pap és a szerzetes élete termékeny legyen, élet szülessen belőle. Minden jó papra jellemző, hogy szolgálja az életet egy-egy plébánián, örömmel látja azt, ahogyan születik az élet, a kicsi gyermeknek nyiladozik a szelleme, a lelke. A pap segíti, vezeti a fiatalokat a szerelem, a házasság titka felé, egy felnőtt embert az élete nagy küzdelmeiben, segíti és erősíti a családokat a szerelem, a szeretet titkának megélésében, kíséri a beteget és a haldoklót az örök élet beteljesedése felé. Szolgáljuk az életet. Ahogy Szent Pál apostol mondja: „Örömötök munkatársai vagyunk” (1Kor 3,9). A pap élete termékeny, és ha ilyen az életünk, akkor ez segít a tisztaság megélésében. Ugyanígy nem csak testi gyengédség létezik. A mélylelkű emberek érzékenyek, tapintatosak, észreveszik a másik ember vágyait, hangulatait. A saját lelkükben mélyre ástak, és ezért a másik ember lelkét is mélyen meg tudják érteni. Nem véletlen hogy rengeteg ember ment ki az élete nagy próbatételeiben tanácsot kérni a sivatagi atyákhoz, vagy az orosz sztarecekhez. A remetéknek gyakran nem sok fogalmuk volt a konkrét életről, az élet zűrzavaráról. Kint éltek a magányban, gyakran már évtizedek óta, és mégis az emberek azt érezték, és átélték, hogy ezek a szent emberek megértenek minket és tudnak tanácsot adni, tudnak erőt adni. Mivel a saját lelkükben mélyre ástak, ezért a másik ember mélységeit is fölfogták, értették.

Mindezzel együtt nem könnyű vállalkozás a tisztaságot megélni, és nem is kell ezen meglepődni. Legtöbb ember életében ez küzdelmet jelent. Jelenits István atya mondogatta, hogy az a jó hegymászó, aki nem csak azt szereti, amikor a csúcsra fölér, hanem a mászást, a küzdelmet, az izzadást is, ahogyan nagy nehezen feljut a hegycsúcsra. A papi élet is ilyen, szeretni kell ennek a küzdelmét, a nehézségét is. Krisztus nem is ígért mást a tanítványainak. Azt mondta: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét” (Mt 16,24). Az életben az értékes dolgoknak ára van. Ha valaki gyönyörűen akar hegedülni, rengeteget kell gyakorolnia. Egy szép házasságért is nagyon sokat kell tennie két embernek, újra és újra bele kell tenniük a szívüket.

Mi segít a tisztaság megszerzésében és megtartásában? Nagyon fontos, hogy az embernek mély meggyőződése legyen az, hogy lehetséges tisztán élni. Nem tudunk nagy energiákat befektetni olyan irányba, amit a lelkünk mélyén nem hiszünk el, hogy szép, jó és lehetséges. Nagyon sokat segít az önmegtagadás. Legalább minden héten egyszer hozzunk áldozatot, tartsuk frissen az akaraterőnket! Nagyon sokat segít az imádság. A tisztaságban való élet nem természetellenes, de nem is természetes, hanem természetfölötti. Olyan, mintha a vízen járnánk, ahogy valaha Péter, aki kilépett a csónakból. Csak addig tudunk a felszínen maradni, amíg Krisztust nézzük, amíg az Ő fölemelő erejét érezzük, különben – önmagunktól –süllyedünk. Sokat segít, ha minden napunknak van lendülete, ha nem ragadunk bele a lustaságba, az önközpontú gondolatainkba, ha tudunk szeretetben, odaadásban, szolgálatban élni. És természetesen nagyon fontosa bűnre vezető alkalom elkerülése. Végül pedig: a tisztaságból szeretetnek kell fakadnia.

Engedelmesség

Az engedelmességnek van egy nagyon konkrét, emberi, praktikus célja, funkciója. Ahhoz hogy egy közösség, egy egyházmegye, vagy egy szerzetesrend egy közös, nagy célt meg tudjon valósítani, ahhoz meg kell hozni fontos, nagy döntéseket. A közösség tagjainak bizonyos kompetenciákat át kell adniuk az elöljárók kezébe ahhoz, hogy ezek a döntések megszülethessenek. Ha elképzelünk egy olyan autóbuszt, amelyik teljesen demokratikusan működne, minden utas előtt lenne kormánykerék, lenne fék és gázpedál, és egy komputer teljesen demokratikusan összegezné az impulzusokat: ez az autóbusz egyetlen előzést sem tudna végrehajtani. Ahhoz, hogy az utasok célba jussanak, le kell, hogy mondjanak a szabadságuk egy részéről, azt át kell, hogy adják a sofőrnek, rá kell, hogy bízzák magukat. Éppígy, ahhoz, hogy működni tudjon egy közösség, az engedelmességre szükség van.

Az Egyházban való engedelmesség, az engedelmesség erénye természetesen ezen a praktikus szemponton túl valami sokkal többet és mást is jelent. Az engedelmességre használt latin ige (ob audire) odahallgatást jelent. Az engedelmesség erénye ezt jelenti: odahallgatni Istenre, hallgatni a Szentlélekre. Az Egyházban való engedelmesség abból a hitből fakad, hogy a Szentlélek jelen van az Egyházban.

Konkrétan ez jelenti azt, hogy hallgatunk a Tanítóhivatalra és Péter utódára, a pápára. Nagyon sokat segít, helyre teszi a gondolkodásunkat, ha gyakran olvasunk (és a híveknek is gyakran ismertetünk) tanítóhivatali dokumentumokat.

Persze az Egyházban nem csak hivatali tekintély van, hanem van úgynevezett karizmatikus tekintély is. Nem csak a tanítóhivatalon, vagy a hierarchián keresztül működik a Szentlélek, hanem a szenteken keresztül is. Erre is nagyon fontos hallgatni! Ami az Egyházunkat építi, az nem a hízelgők és nem a karrieristák engedelmessége, hanem a szentek engedelmessége.

Az engedelmesség kapcsán nagyon fontos az is, hogy aki engedelmességet vár el – például egy plébános a maga területén -, ő maga is engedelmeskedjen, és ne önkényes dolgokat várjon el, hanem az Egyház szellemében irányítsa a rábízott közösséget. Ha például a Katolikus Egyház elfogad lelkiségi mozgalmakat, mint pl. a Fokoláre, a Cursillo, a karizmatikus mozgalom, az Emmánuel közösség vagy más mozgalmakat, akkor a plébánosnak nincs joga azt mondani, hogy nekem ez nem tetszik, és ez a mozgalom itt ne legyen. Ha az a közösség hajlandó a plébániába beilleszkedni, együttműködni, akkor a plébánosnak kötelessége azt a mozgalmat engedni, sőt, a maga módján segíteni is. A kánonjogi kódexünkben benne van, hogy a csecsemőkeresztség feltétele az, hogy megalapozott remény legyen a gyermek keresztény nevelésére (CIC 868. k.). A Hittani Kongregáció magyarázata szerint ez a megalapozott remény nem jelent mást és többet, mint a szülők ígéretét (Pastoralis actio, 1980. X. 20,5.31). Ha a szülők megígérik, hogy keresztény módon igyekeznek nevelni a gyermeküket, ez az ígéret alapozza meg a reményt a pap számára, hogy ennek a keresztségnek lesz folytatása. A papnak nincs joga ehhez még a saját feje szerint hozzátenni pótfeltételeket, és azt mondani, hogy pl. három évre visszamenőleg az egyházadót (helyesebben: az önkéntes egyházi hozzájárulást) szeretné behajtani, vagy elvárni, hogy a szülők kezdjenek el szentmisére járni, esetleg majd ezután megkereszteli a kisgyermeket. A papnak is engedelmeskednie kell, és az Egyház szellemében kell irányítania a rábízottakat.

A papi helyezések (dispozíciók) kapcsán nagyon fontos megtanulni azt, hogy a magunk szempontjain túllássunk és tudjunk tágabban, egyházmegyében is gondolkodni. Egy-egy dispozíciós döntésnél a püspök gyakran nem is mondhatja el a döntése igazi okát. Nagyon fontos megtanulnunk a magunk szempontjain túllátni, még akkor is, ha nem ismerjük teljesen egy-egy döntés hátterét. Nagyon szép példa erre Vianney Szent János, az arsi plébános, akit a püspök azért helyezett Ars-ba mert ez volt a legkisebb szóba jövő falu. Vianney Szent János a legnagyobb egyszerűséggel, minden sértődés és vita nélkül fogadta el ezt a döntést. A falu közelébe érve letérdelt és megköszönte Istennek, hogy ilyen hatalmas feladatot adott neki. Magában azt mondta, hogy egyetlen lélek akkora érték, mint az egész világmindenség, ő pedig kapott kétszázhúsz lelket, hogy vezesse őket: óriási feladat. Tudom-e így fogadni az egyházi küldetéseimet? Isten görbe vonalakon át is egyenesen ír és vezet.

Az engedelmesség jelenti azt is, hogy egy közösség tud harmóniában élni és egy irányba haladni.

Az Isten felé vezető útnak vannak nehezebb szakaszai. A krízis olyan életszakasz az életünkben, amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább. A ’krízis’ görög szó, ami szó szerint azt jelenti: ’ítélet’, ’válság’. Olyan pillanat, amikor kiderül az, hogy kik is vagyunk igazából. Amíg az ember dolgai jól mennek, addig gyakran felszínesen él. A krízisben nem tudunk felszínesen, az érzelmekből táplálkozni. A krízisben kiderül, hogy milyen ember vagyok igazából. Milyen mélyre eresztettem a gyökereimet? Vannak-e még tartalékaim?

Vannak kifáradási krízisek. Ilyenkor fontos az életünk harmóniáját újra megtalálnunk. Időt kell szánnunk a pihenésre, a testmozgásra. El kell mennünk gyónni, be kell térnünk a tabernákulum elé, el kell mennünk egy-két jóbarátunkhoz. Segítenünk és adnunk kell másoknak. Néha két-három ilyen lépés a rohanásban elvesztett harmónia visszaszerzése érdekében máris gyümölcsöt hoz, és a kifáradási krízisen túl van az ember.

Van olyan krízis, amit az ember bűnei okoznak. Rossz irányba haladt, és falba ütközött. Ilyenkor nagyon fontos, hogy őszinték legyünk, beismerjük a bűnt, és megtegyük az első lépéseket a megtérés útján.

Vannak növekedési krízisek is. Amikor valaki érlelődik, meghal benne valami, és születik valami új és több. Életünk nehéz időszakai rendkívül fontosak. Igen gyakran ilyenkor képesek vagyunk előbbre lépni az emberség, a lelkiélet útján.

Nagyon fontos, hogy válságok idején az ember alapvető szabályokat, korlátokat betartson. Nagyon sokat tud segíteni ilyen nehéz időszakokban a barát, a lelkivezető.

A krízisben az ember mintha gödörbe esne, nem látunk ki, csak a sötétséget látjuk. A lelkivezető a gödör szélén áll. Ismeri a múltunkat, az értékeinket, az eddig megtett utunkat, objektívebben látja az életünket, mint mi ott a gödör mélyén, és ki tud segíteni. Amíg az ember a gödörben van, addig nem szabad döntést hozni.

Hogyan lehet a pap a Jó Pásztor hiteles megjelenítője, követe?

Jézus, noha Isten Fia volt, szükségét érezte annak, hogy újra és újra az éjszakát Isten imádásában töltse, hogy felmenjen a hegyre egyedül, hogy egy legyen az Atyával. A pap életének még inkább lételeme az imádság.

Végezzük el a zsolozsma jó részét már reggel vagy délelőtt, induljunk neki minden napnak Isten közelségéből, a vele való találkozás békéjéből! Szánjunk időt az elmélkedésre! Egy-egy evangéliumi részletet éljünk át, engedjük, hogy Krisztus megszólítson, alakítson, gyógyítson, betöltsön!

Legalább háromévente vegyünk részt ötnapos lelkigyakorlaton! Ám ezen túlmenően is szenteljünk sok időt a lelki életünk elmélyítésére!

Az Eucharisztia egész keresztény életünk; és így papi életünk forrása és csúcsa. Végezzük a Szentmisét minden nap áhítattal! Töltsünk időt, lehetőleg minden nap, a tabernákulum előtt, az Eucharisztiában jelen lévő Krisztussal! Legyen gondunk arra, hogy a Szentmise ünneplése, különösen vasár- és ünnepnapokon méltó és szép legyen! Legyen gondunk a felolvasók felkészítésére, akik között mindig legyenek felnőttek is! 

Tanítsuk a ministránsokat a szép oltárszolgálatra! Segítsük a kántort az énekek kiválasztásában, énekkar létrehozásában! Ügyeljünk arra (különösen pl. a bérmálási szentmiséken), hogy a hívek a térdeléssel is kifejezzék imádásukat az Eucharisztiában jelenlévő Krisztus előtt!

A templom (legalább az előtér) lehetőség szerint legyen napközben nyitva!

Ahol részben, vagy nagyon elevenen él még a nemzetiségi nyelv (pl. német, horvát, szlovén, lovari), ott a lelkipásztor mindent tegyen meg azért, hogy a Szentmisében a nemzetiségi nyelv helyet kapjon (énekek, Miatyánk, egyes imák, olvasmányok, hívek könyörgése)! Az egyház vállalja az évszázadok óta végzett kultúra- és identitásmegőrző küldetését is!

A pap egyik legfontosabb küldetése az igehirdetés. Isten népe szomjazza a hiteles, élő Igét. Sok ember azért hagyja el az egyházat, mert nem talál a templomokban igényes, hiteles, átélt igehirdetést.

Nem mindegy, hogy mit és hogyan mondunk. Emberek élete, egy-egy házasság alakulása, fiatalok sorsa függhet tőle. Szent Pál apostol írja: „Ha bizonytalanul fújják a harsonát, senki sem indul csatába” (1Kor 14,8). A pap vasárnapról vasárnapra megfújja Isten igéjének harsonáját. Sokszor talán nem is sejtjük, hogy milyen élet-csatákból, küzdelmekből jönnek a minket hallgató emberek. Nem szabad bizonytalanul fújnunk azt a harsonát.

A prédikációkra sokat kell készülni. Erre a tanítóhivatal és a szentjeink is újra és újra felhívják a figyelmünket. John Stott szerint egy kezdő pap egy átlagos vasárnapi beszédre való felkészülésre 12 órát, egy gyakorlott lelkipásztor ennek legalább a felét kell, hogy fordítsa.51

Ki kell választanunk a kulcsmondatot, központi üzenetet, amiről szólni fogunk. Meg kell vizsgálnunk, hogy a mai kor emberének, és a jelen eseményeinek tükrében mit üzen ezzel a bibliai üzenettel Isten (pl. a családra, házasságra vonatkozóan, vagy a szenvedés, a keresztviselés idején). Kell találnunk egy figyelemfelkeltő bevezetést, és egy konkrét kihívást, konkrét feladatot megfogalmazó befejezést.

Minden pap életének legyen fontos és állandó része a teológiának, Isten titkainak tanulmányozása, egyre mélyebb megértése. E nélkül a hitünk elhalványodik, táplálék nélkül marad. Olvassunk bibliai kommentárokat, a szentek életét, az egyház történelméről szóló írásokat, a hit igazságait kifejtő műveket! Legyenek ezek a titkok elmélkedésünk tárgyai! A hittől gyakran távolodó világunkban égetően fontos, hogy újra és újra tápláljuk, elmélyítsük a hitünket a Biblia, a teológia, valamint a szentek életének tanulmányozásán keresztül is.

A prédikáció legyen igaz, jó és szép is, ahogyan Isten tulajdonságai is ezek. A prédikáció legyen igaz, legyen szellemi mélysége, szóljon az értelemhez is. Szent II. János Pál szavai szerint az egyházban sok esetben tapasztalható szellemi bénultság a hit bénultságának a jele. Amikor a hit életerős, akkor átjárja az ember értelmét, érzelmeit, egész lényét. Így történt ez a középkor idején, ahol a hit szelleméből egyetemek, műalkotások, karitatív intézmények egész serege született. Jó, ha a pap is minden készületkor, minden húsvét vagy karácsony alkalmával újra, még mélyebben érti meg ezeket a hittitkokat, és így tudja őket átadni.

A prédikáció legyen jó, azaz segítsen abban, hogy a szeretet parancsát a hallgatók a saját életükben jobban meg tudják élni. Ezt leginkább az életből vett példákkal tudjuk segíteni Jézus gyakorlata nyomán, akiről azt írja az evangélium, hogy „példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk”.

A prédikáció legyen szép, méltó formájában is ahhoz a nagy titokhoz, amit megpróbál közvetíteni. Jézus például a nyolc boldogság mondatait szinte költeményként kicsiszolta, gyönyörűen megformálta. Hasonlóan kellene törekedni arra, hogy legalább a prédikáció kulcsmondatait formájukban is széppé, erőteljessé, frappánssá csiszoljuk.

A prédikációra mindig imádsággal készüljünk a ránk bízottakért, a Szentlélek megvilágosító kegyelméért. Ha csak lehet, ne olvassuk a prédikációt, hanem élő tanúságtételként, szívből mondjuk! Az ambóra – ha szükséges – vigyünk magunkkal egy néhány kulcsszót tartalmazó jegyzetet, amely segít a gondolatmenet és a jó megfogalmazások megtalálásában.

Az igehirdetésnek a liturgián kívül is számtalan lehetősége van. Világi ünnepségek, családlátogatás, média stb. Használjuk ki ezeket az alkalmakat is!

Készítsünk nyilvántartást a plébánia híveiről, családjairól! Hívjuk külön is az adott életkorban levő gyermekeket az elsőáldozásra, bérmálásra, a jubiláns házaspárokat a házasságuk megáldására!

Egyházunk megújulása nem kis mértékben az igehirdetésünktől is függ. A hit hallásból ered (Róm 10,17). Hiszek-e az igehirdetésben, Isten szavának erejében? Teszek-e kellő energiát ebbe az egyik legfontosabb szolgálatomba?

51 John Stott, Hiszek az igehirdetésben (Budapest 2018) 243.Meg kell találnunk a bibliai üzenet lényegét, a szentíró szándékát.

A pap is rendszeresen gyónjon, legyen lelkivezetője, különben a gyóntatási szolgálata hiteltelenné válik.

A gyóntatásra szánjunk a hívek számára megfelelő időt. A gyóntatási idők legyenek kiszámíthatóak, legyenek kifüggesztve a hirdetőtáblán, feltüntetve a plébánia honlapján. Ünnepek előtt különösen is szenteljünk a gyóntatásra kellő időt, hívjunk meg vendég gyóntató atyákat is.

Sok esetben azért épül le a gyónás gyakorlata, mert a pap alig gyóntat. Ha egy pap elkezd gyóntatni, akkor igen gyakran hamarosan megjelenik sok gyónó is, akik igénybe veszik ezt a kegyelmi lehetőséget. Ha valaki gyónni szeretne, lekivezetést kér, vagy tanácsért fordul hozzánk, erre mindig szívesen szánjunk időt. Az egyik legfontosabb és leghatékonyabb papi feladatunk az egyéni lelki vezetés, az egyes ember elkísérése, megerősítése.

A gyóntatószék mellett, ahol erre lehetőség van, alakítsunk ki gyóntató szobát is.

A gyóntató ősmintája és példaképe a tékozló fiú atyja, aki nem kérdezősködik, nem tesz szemrehányást, hanem átöleli a fiát. A gyóntató pap ezt a kegyelmi találkozást kell, hogy szolgálja. Fontos természetesen segítenünk az őszinteséget is. A gyóntató segítsen abban, hogy a bűnbánó fel tudja tárni a sebet, és így Krisztus gyógyító kegyelme hatni, működni tudjon.

Az elégtétel, amely része a szentségi cselekménynek, nagy lehetőség a pap kezében. Legyen ez sok estben olyan cselekedet, amely a bűnbánót elindítja a helyes irányba, amely már a helyes úton megtett első lépés.

Mind a jegyesoktatás, mind a keresztségi felkészítés a szülők számára: missziós helyzet. A mai Magyarországon sok házasulni vágyó jegyes és keresztelőt kérő szülő az egyháztól távolabb levő fiatal. A pap kötelessége, hogy a szentségek kapuját ne zárja be előttük, ha a minimális feltételek megvannak. A csecsemőkeresztség esetében a feltétel a szülők ígérete a gyermek keresztény nevelésére (vö. CIC 868. k.). A Hittani Kongregáció magyarázata szerint a csecsemőkereszteléskor a kánonjogi kódex által feltételként szabott „megalapozott remény a gyermek keresztény nevelésére” nem jelent mást és többet, mint a szülők ígéretét (Pastoralis actio, 1980. X. 20,5.31). Soha ne várjuk el ilyenkor az egyházadó befizetését! Szólhatunk róla röviden, de mondjuk meg világosan, hogy az egyházi adó rendezése nem feltétele a szentségek kiszolgáltatásának. Hívjuk a szülőket az aktív keresztény életre, de a kérésünk nem teljesítése esetén is nyissuk meg a kisgyermek számára a keresztség kapuját! A házasságkötés esetén a szentség kiszolgáltatásnak feltétele az, hogy az érvényes házassághoz szükséges képesség és szándék (az életre szóló, kizárólagos, hűséges szeretetszövetség megkötésének szándéka) valóban meglegyen.

Ne tartsunk keresztelőt a szülőkkel való beszélgetés, szentségi felkészítés nélkül! Ez a találkozó legyen szívélyes! A pap érdeklődjön a család élete, örömei, nehézségei, hitélete iránt! Tegyen tanúságot a hit öröméről, fontosságáról, és hívja a szülőket az aktívabb lelki életre!

A szülő kérheti gyermeke keresztelését nem csak a lakhelye szerinti plébánián, ehhez nincs szüksége engedélyre a lakhely szerinti plébániától (CIC. 857. k. 2. §). Az MKPK által 1988-ban kiadott Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat idevonatkozó rendelkezését (22, 15. § /1)52

Ha nincs alkalmas keresztszülő lehetséges keresztszülő nélkül is megkeresztelni a gyermeket. Ilyen esetben bármely személy részt vehet a keresztelőkor, mint a keresztség tanúja (CIC. 875. k.).

14.életév felett a keresztelésre való felkészülés lehetőleg a katekumenátus keretében történjék. Minden esetben legyen egy hosszabb ideig tartó, alapos készület. Igyekezzünk a megkeresztelendőt az egyház liturgikus életébe és valamely plébániai közösségbe is bevezetni.

A házasságkötés és a gyermekszületés egy-egy emberi élet nagy csúcspontjai, örömteli hullámhegyei. Ilyenkor a pár nyitott a hit irányában is. Papként próbáljunk élni ezzel a kegyelmi lehetőséggel. Ne az elmaradt hittan anyagot igyekezzünk ilyenkor bepótolni, hanem a hit és a házasság alapkérdéseit vessük fel a számukra. A jegyesoktatás elején nagyon hasznos, ha a két fél egymást bemutatja (pl. gyermekkor, szülők – miben hasonlít a két szülőre; mit szeretek benne; mi az, amit néha nehéz benne elfogadnom). Ezután beszélhetünk arról, hogy miért hiszünk Istenben (esetleg megkérdezve azt is, hogy a két fiatal hol áll a hit útján, mi tartja őket távol tőle), és a hit hogyan van jelen a házasságban, mit jelent az, hogy a házasság szentség. Szólhatunk aztán a párkapcsolat aranyszabályairól, az egymásra szánt idő fontosságáról, a szülőkről való leválásról, a konfliktusmegoldás helyes módjáról, a tipikus női és férfi tulajdonságokról stb. Végül beszélhetünk néhány szót a gyermekvállalásról, a gyermeknevelésről.

Jegyesoktatást – főként nagyobb plébániákon – javasolt csoportokban tartani, így a párok egymás tanúságtételéből is merítenek, és az esküvő után van esély arra, hogy a csoportból házas közösség születik. Nagyobb városokban javasolt, hogy több plébánia közösen készítse fel a párokat. Természetesen az esküvő előtt fontos, hogy az eskető pap személyesen is találkozzon, mélyebben megismerkedjen a párral. A jegyesoktatásba, ha csak lehetséges, vonjunk be hitelesen élő, alkalmas házaspárokat is!

Ha jó emlékekkel távozik egy fiatal pár a jegyesoktatásról és az esküvőről, akkor biztosan fogja hozni a gyermekét megkeresztelni, beíratja majd hittanra is, és sok estben megjelenik (esetleg a kisgyermekét kísérve) majd a templomban is. Fontos ezt a folyamatot türelemmel kísérni, segíteni.

52 Szintén hatályát veszti a Szombathelyi Egyházmegye Zsinati Könyv 48. §-a.-sok más egyházmegyéhez hasonlóan – ezzel hatályon kívül helyezem. Az esküvő szintén kérhető nem csak a lakhely szerinti plébánián, ilyenesetben az egyik házasulandó fél lakóhelye plébánosának engedélye szükséges az esküvő megtartásához.

Az elsőáldozásra a gyermekek legalább egy éven át készüljenek a hittanórákon és a vasárnapi Szentmiséken. Amelyik gyermek a felkészülési év során legalább néhány Szentmisén nem vett részt, azt ne engedjük elsőáldozáshoz! Az elsőáldozás előtt a gyermek legalább két év hitoktatásban kell, hogy részesüljön.

Amennyiben a gyermek nem egyházi iskolába jár, akkor az elsőáldozás a saját plébánián történjen. Ez alól csak valóban indokolt esetben adjunk felmentést, odafigyelve arra, hogy a szükséges felkészítés és Szentmisére járás biztosítva legyen. Ha a gyermek egyházi iskolába jár, akkor a szülő dönthet arról, hogy az iskola által szervezett keretek között, vagy a plébánián részesüljön a gyermek az elsőáldozásban. Ezért egy évvel az elsőáldozás előtt össze kell hívni a majdani elsőáldozók szüleit. A szülők aktív bevonása nélkül soha ne legyen elsőáldozási előkészület.

A szülők első összehívásakor mindig köszönjük meg a szülőknek, hogy igent mondtak a gyermekeikre, szeretettel nevelik őket, és igyekeznek számukra a hit kincsét is átadni. Próbáljuk megsejttetni, hogy milyen nagy kincs az Istennel való kapcsolat, a hit a gyermekük számára. Esetleg beszéljünk egy pár szót a gyermeknevelés alapelveiről, nagy feladatáról is. Csak ezután térjünk ki az elsőáldozási felkészülés részleteire. Lehetőleg a szülői értekezlet második felében adjuk körbe a szót. Minden szülőt kérjünk meg arra, hogy mondjon pár szót a gyermekéről, esetleg arról, hogy mi a legfőbb nevelési elve, és hogyan igyekszik a gyermekének átadni a hitét. Az elsőáldozási felkészülés során a gyermekek kapjanak néhány olyan feladatot, amelyekhez a szülő aktív közreműködése szükséges. Például kérdezzék a szülőket az ő hitükről, kérjenek tőlük az életre vonatkozó néhány tanácsot, és ezeket írják le a füzetükbe.

A gyerekeket gyakran vigyük be a templomba. Ilyenkor az első utunk mindig a tabernákulumhoz vezessen, imádkozzunk a gyermekekkel a jelenlévő Krisztushoz.

Sokat segíthet, ha a gyerekek nem az elsőáldozás előtt gyónnak először, hanem korábban. Így átélik azt, hogy a gyónás nem valami kellemetlen dolog, amin át kell esni az áldozás előtt, hanem önmagában is ünnep, találkozás az irgalmas Atyával.

Szervezzünk második áldozást, egy külön Szentmisét az elsőáldozóknak az elsőáldozás után nem sokkal, ahol hétköznapi ruhában, fényképezés és izgalmak nélkül, de talán meghittebben újra átélhetik a Jézussal való találkozást.

A bérmálásra is legalább egy éven át készülnek a fiatalok. Amelyik gyermek a felkészülési év során legalább néhány Szentmisén nem vett részt, azt ne engedjük bérmáláshoz!

Helyes, ha dolgozatokat íratunk velük a fontosabb hittanos témákból. Kell, hogy egy minimális, de lehetőleg szilárd és megindokolt hitbeli tudásra szert tegyenek, különben a hitüket nem fogják tudni megőrizni. Főként az apologetika kérdéseit vegyük végig velük (miért hiszünk Istenben; honnan gondoljuk, hogy Jézus több mint egy nagy ember; miért van szükség az egyházra és a szentségekre; honnan tudjuk, hogy van valami a halál után; miért fontos betartani az egyes erkölcsi parancsokat stb.).

A bérmálás minimális életkora egyházmegyénkben a 8. osztályos kor, amely plébánián pedig 2 évente (vagy még ritkábban) van bérmálás, ott a 7.osztályos életkor. A 8. osztály elvégzése után ugyanis – főként a vidéki plébániákon – nagyon nehéz elérni a fiatalokat, és így maga a bérmálás megtörténte kerülne veszélybe. Egyházi iskolákban az iskola fenntartója–az iskolalelkésszel egyeztetve – határoz a bérmálás életkorát illetően.Az egyházi iskolába járó fiatal dönthet arról, hogy az iskola szervezésében, vagy a lakhely szerinti plébániáján szeretne a bérmálás szentségében részesülni. Amennyiben az iskolát választja, ehhez nincs szüksége különengedélyre a lakhely szerinti plébániától.

Amennyiben a gyermek nem egyházi iskolába jár, akkor a bérmálás a saját plébánián történjen. Ez alól csak valóban indokolt esetben adjunk felmentést, odafigyelve arra, hogy a szükséges felkészítés és Szentmisére járás biztosítva legyen.

Ha nincs alkalmas bérmaszülő, lehetséges bérmaszülő nélkül is megbérmálni a fiatalt (CIC. 892. k.).

A bérmálkozók szüleit is hívjuk össze, lehetőleg több alkalommal a bérmálás előtt. Tartsunk a számukra lelki felkészülést, katekézist, közös imádságot a fiatalokért.

A bérmálási felkészülés során a fiatalok kapjanak néhány olyan feladatot, amelyekhez a szülő aktív közreműködése szükséges. Például kérdezzék a szülőket az ő hitükről, kérjenek tőlük az életre vonatkozó néhány tanácsot, és ezeket írják le a füzetükbe.

Jó, ha a katekumenátus egy-két szertartását elvégezzük velük (pl. név beírása, a kereszt jelével való megjelölés). Ilyenkor a bérmálkozók lehetőleg röviden szólaljanak is meg (pl. arról, hogy miért hisznek, mit kérnek a bérmálásban Istentől, miben példaképük a bérmavédőszentjük). Ezekre az alkalmakra hívjuk el a szülőket is.

Igyekezzünk a bérmálási felkészítés során istenélményt és közösségi élményt is adni a fiataloknak. Ne létezzen olyan bérmálási felkészítés, amely csak hittanórákból áll! Vigyük el a fiatalokat lelkigyakorlatra. Lehetőleg szervezzünk nekik kirándulást, tábort.

Vezessük be a fiatalokat a szeretetszolgálat gyakorlatába! Legyen a felkészülés része az, hogy időseket látogatnak a szociális otthonban, vagy segítenek egy szegény családnak, vagy megtisztítanak egy szeméttel teli erdőrészt stb.

Jézus különleges szeretettel fordult minden beteg és szenvedő felé. Kövessük Őt ebben, szánjunk megfelelő időt idős testvéreink meglátogatására, a szentségekkel való ellátásukra! Ilyen esetekben legalább néhány percre beszélgessünk el velük! Segítsünk – a helyi karitászcsoport bevonásával – ha látjuk, hogy az idős, beteg embernek nehézséget jelent a bevásárlás, a takarítás, a téli tüzelő stb. A betegek látogatásakor, áldoztatásakor ne fogadjunk el adományt!

Segítsük a kórházlelkészeket a telefonos ügyelet időnként való elvállalásával!

Kellő ok esetén – így például, ha a beteg rendszeres szentmisére járó hívő volt, és hosszú idő óta nem tud Szentmisén részt venni – a beteg szobájában Szentmise is tartható.

Ha csak lehetséges, mindig személyesen találkozzunk a gyászolókkal, a hozzátartozókkal. Kérdezzük őket az elhunytról. Ezzel segítjük a gyászukat, és személyesebbé tesszük a temetési szertartást. A szertartásban szóljunk néhány személyes szót az elhunyt életével, személyiségével kapcsolatban, akinek az életét megköszönjük, akiért imádkozunk.

A temetéskor a rokonok megsebzett szívvel vannak ott, vágynak a hit vigasztalására, az örömhírre. Vegyük komolyan ezt a szolgálatot, és hirdessük mindig együttérzéssel, bátorsággal az örök élet üzenetét. A temetésen mindig legyen homília, amelyben egypár személyes szót szóljunk az elhunytról is! Nem ritkán megtörténik az, hogy egy szép, szívvel és őszinte hittel végzett temetés után valamelyik rokon elkezd templomba járni.

A hitoktatás az egyház evangelizációs tevékenységének egyik legfontosabb területe. A hitoktatók a pap mellett az evangélium legfőbb hirdetői a plébánián. Segítsük az ő munkájukat!

Nagyon nagy ajándék, ha a pap maga tartja a hitoktatást. Teljesen más kapcsolatot tud kialakítani a gyerekkel, és tudja őt hívni a templomba is. Ha nem tud hittancsoportokat elvállalni, akkor legalább időnként látogassa a hittanórákat, szóljon a gyerekekhez.

A hittanóra elején mindig imádkozzunk. Várjuk meg, amíg teljes csend nem lesz, utána lassan vessünk keresztet, ezután a saját szavainkkal imádkozzunk, majd mondjuk el a szokásos kötött imákat is. Egy ilyen órakezdés nagyon sokat segít a fegyelmezésben, a csend megtartásában is.

Látogassuk meg a hittanosok családját, különösen a nehezebb gyerekekét. Vigyünk neki kis ajándékot, nézzük meg a szobáját, kérdezzük ki a kedvenc sportolóiról stb. Kérdezgessük a gyermek szüleit is az életükről, nehézségeikről. Sok estben az esetleges fegyelmi problémák azonnal megszűnnek egy ilyen látogatás után.

A hittanóra legyen színes: történetekkel, vetélkedőkkel, énekekkel, vetítéssel. Adjunk lehetőséget arra, hogy a gyerekek bármit kérdezhessenek. Próbáljuk őket közösséggé tenni, pl. együtt segíteni velük valakinek, névnapokat megünnepelni. Minden 4-5. hittanóra legyen olyan alkalom (lelki óra), amikor – ha csak lehetséges – körbe ültetjük le a gyerekeket, mindannyian a saját szavaikkal is imádkoznak, mindenki bármit szabadon kérdezhet az egész óra alatt, és őket is kérdezzük az életükről, hitükről (pl. Mi erősíti benned a hitet, és mi távolít téged a hittől? Miben példaképeid a szüleid, és mit szeretnél majd kicsit másképpen tenni, mint ők? Volt-e már olyan eset az életedben, hogy a szenvedésből jó származott?).

Az egyházi iskolák jelen magyar egyházunk és társadalmunk egyik legnagyobb kincsei, lehetséges erőforrásai. Támogassuk az egyházi iskolákat azzal, hogy bátorítjuk a szülőket, ide írassák a gyermekeiket, valamint azzal is, hogy az iskolaigazgató vagy az iskolalelkész kérése esetén bejárunk hittanórákat tartani!

Az egyházi iskolák törekedjenek a hit, a keresztény világszemlélet és értékrend átadására! A hittanórák egy részét, főként nagyobb osztályokban, lelki órákként, ill. a Családi Életre Nevelés alkalmaiként tartsák meg!

Az egyházi iskolába járók esetében a szülő dönthet arról, hogy gyermeke az iskola által szervezett elsőáldozás, ill. bérmálás keretében részesül ezekben a szentségekben, vagy lakóhelyük szerinti plébánia szervezésében. Amennyiben az iskola szervezésében készül fel és részesül a szentségekben a fiatal, nincs ehhez szüksége a lakhely szerinti plébániától külön engedélyre.

Ha csak lehetséges, hozzunk létre ifjúsági csoportot a plébánián! A csoport találkozói ne csak hitoktatásból álljanak, hanem megosztásból, közös imából, énekből, játékból, más közösségi programokból. Az ifjúsági csoportnak mindig legyen fiatal vezetője is a pap vagy a hitoktató mellett!

Ha csak lehetséges – főként nagyobb plébániákon – legyen elsősorban ifjúságnak szóló Szentmise is. Ezen az énekek stílusa legyen az ifjúságnak szóló: elsősorban mai, dicsőítő énekek.

Szenteljünk különleges figyelmet a ministránsokra, és azokra a fiatalokra, akikben látszik a papi-szerzetesi hivatás magja! Szervezzünk a számukra találkozókat, zarándoklatokat! Beszélgessünk velük külön-külön is!

A hívekkel együtt rendszeresen imádkozzunk papi és szerzetesi hivatásokért! Hívjuk a híveket, különösen a minsitránsokat a pap- és diakónus szentelésekre, szerzetesi fogadalomtételre, Boldog Brenner János ünnepére!

Hiteltelen az igehirdetésünk, ha egymásra rosszat mondunk a másik háta mögött, ha nem szeretetközösségben élünk. A pap rendkívül sokat meríthet a paptestvére hitéből, elhivatottságából, szeretetéből. Szükségünk van erre az erőforrásra. Vegyünk részt a rekollekciókon! Látogassuk meg egymást időről időre! Figyeljünk a bajban levő paptestvérre! Vegyünk részt valamelyik papi közösség rendszeres találkozóin! Búcsúk, szentségimádások, bérmálások alkalmából lehetőleg gyűljenek össze az esperesi kerület papjai, végezzék együtt a Szentmisét, esetleg a zsolozsmát, osszák meg örömeiket, nehézségeiket!

Látogassuk meg időről időre a nyugdíjas paptestvéreket!

Segítsük egymást helyettesítéssel! Biztosítsuk így annak lehetőségét, hogy mindenki el tudjon menni legalább egy-egy rövidebb szabadságra!

Kerüljük az irigységet, a pletykát, a megszólást! Becsüljük meg egymásban a Krisztustól meghívott embert! Ha nehézségünk van egy paptestvérrel kapcsolatban, azt tapintatosan, négyszemközt jelezzük neki!

A családpasztoráció legyen lelkipásztorkodásunk egyik legfőbb súlypontja! Ha csak lehetséges, hozzunk létre családos, házaspáros közösségeket a plébánián! Törődjünk kiemelt módon a bajban levő, nehézségekkel küzdő házaspárokkal, családokkal!

Látogassuk a plébánia családjait, ismerjük meg a ránk bízottak gondjait, segítsük őket a nehézségeikben! Egy látogatás alkalmával mindig legyen különös gondunk a férjre (főként, ha nemigen jár templomba)!

Segítsük a családokat a közös családi imádság bevezetésében, újratanulásában! Adjunk ehhez imakönyvet, segédanyagot, segítsük a házi oltár elkészítését! Tegyünk azért, hogy a családok valóban kis-egyházzá legyenek!

Hívjuk a családokat a jubiláns házasok évről évre történő megáldásának ünnepére, az egyházmegyei családos táborokra és lelki napokra!

Vegyük igénybe a diakónusok, akolitusok, lelkipásztori kisegítők segítségét a lelkipásztori munkában! Bízzuk rájuk egyes közösségek vezetését, imaalkalmak, igeliturgiák vezetését, táborok, zarándoklatok megszervezését stb.! A pap tanúságtételét nagyban erősíti, kiegészíti a világi lelkipásztori munkatárs tanúságtétele, szolgálata. Az akolitusok végezhetnek temetést is, amennyiben a plébános javaslatára a megyéspüspök erre engedélyt ad a számukra.

Igen gyakran egy nyári tábor mélyebb nyomot hagy egy gyermekben, mint az egész éves hittan. Ilyenkor napi 24 órában, életszerűen tapasztalja meg a hit örömét, a szeretet légkörét. Legyen minden táborban kiadós idő közös imára, énekre, legyenek benne élményszerű imádságok (virrasztások, szentségimádások)! Legyen benne természetélmény, magyarságtudatot erősítő találkozás! Kapjanak a táborban fontos szerepet a szülők! Néha ők is szólaljanak meg a gyerekek előtt, és meséljenek a házasságukról, hitükről, munkájukról, hazaszeretetükről, egyházi elkötelezettségükről!

A plébánia legfontosabb korcsoportja a szülőkorban levő felnőttek. Ha a plébánia mindig csak a gyerekekkel foglalkozik, és a gyermek sohasem látja a szüleit felolvasni, térdelni, tenni a hitükért, akkor a gyermekeket mindig újra el fogjuk veszíteni. Akkor a gyermek azt fogja látni, hogy a vallásosság csak az idős néniknek és a kisgyerekeknek való, és 14 éves kora után ő is abba fogja hagyni a hite gyakorlását.

A felnőtt közösségnek ne egyszerűen oktatást akarjunk tartani (bár jó előadásokra is nagy szükség van), hanem közösséggé igyekezzünk formálni őket. Szólaltassuk meg őket. A megszólalás lehetőleg sorban, körbe menjen, hogy a nagybeszédűek ne uralják el a beszélgetést, és a félénkebbek, akik sokszor a legértékesebb hozzászólásokat mondják majd, meg tudjanak szólalni. Olyan témákról kérjük a megszólalást, amihez mindenki hozzá tud szólni (pl. a saját hitélmények megosztása; a család, a gyermeknevelés nehézségei és örömei; az életünk nehezebb szakaszai mire tanítottak; betegség, szenvedés vagy halál elfogadása, feldolgozása; szegények segítése stb.). A felnőtt közösségre mindig bízzunk feladatot (pl. táborszervezés, imaórák megszervezése, karitatív feladatok).

Ha alkalmasnak látszik, szervezzünk előadás-sorozatokat felnőttek számára! Szervezzünk lelkigyakorlatokat, zarándokutakat! Kínáljuk fel a felnőtteknek a lelkiségi mozgalmakat (cursillo, házas hétvége, karizmatikus közösségek, Mécs, Focolare stb.)!

A testületet – kivételes esetektől eltekintve – mindig demokratikusan választassuk meg. Az első körben minden, a plébániához tartozó hívő írjon fel három jelöltet. Az eredményt, a kapott jelölések számát is, tegyük ki ezután az első kör után a hirdetőtáblára. A második körben a legtöbb jelölést kapott személyekből lehet aztán majd a testület tagjait megválasztani. Egy ilyen választás sokszor helyre tesz önjelölt embereket, és felemeli a közösségben valódi tekintéllyel rendelkező személyeket. Ez sokat segít a plébánosnak abban, hogy a tekintélyes embereken keresztül meg tudja szólítani, vezetni tudja az egész közösséget.

A képviselőktől ne fejbólogatást, ne csak a kisegítő munkák elvégzését várjuk. Legyünk valóban kíváncsiak a véleményükre, tanácsaikra, kritikáikra. Ha olyasmit javasolnak, ami helyes, akkor támogassuk őket ennek megvalósításában.

A plébános által kijelölhető tagokkal úgy egészítsük ki a képviselőtestületet, hogy legyen benne képviselője a fiataloknak, házaspárok csoportjának, a plébánia minden területi egységének, legyen a médiához értő, az ökumené iránt nyitott stb. tagja is a testületnek, akik ezekért a területekért majd különleges felelősséget vállalnak.

A pap feladata nem az, hogy mindent ő csináljon egy plébánián, hanem az, hogy felismerje a közösségben meglévő karizmákat, adottságokat. Ezeket bátorítsa, hangolja össze. Engedjen kibontakozni minden olyan alulról jövő kezdeményezést, ami pozitív. A plébánia legyen nyitott otthon, ahol sokféle közösség összejöhet. A plébános adjon teret a lelkiségi mozgalmaknak, mert a mai egyház egyik legelevenebb, leggyümölcsözőbb közösségei ők. Akkor is, ha ő maga nem érzi magához közelállónak az illető lelkiségi mozgalmat, legyen az ő lelkipásztoruk is, és segítse őket a krisztuskövetésben!

A plébániaépület nem csak a plébános lakása, hanem a plébániai közösségek otthona is legyen! Hozzunk létre olyan tereket (pl. közösségi ház, hittanterem), ahová az egyes közösségek önállóan is bemehetnek!

A szegények szeretete és segítése elválaszthatatlan az evangélium átadásától. Minden plébánia valamilyen módon figyeljen a legszegényebbekre. Az örömhír hatékonyságát sokszorosára növeli, ha látják ezt a kívülállók. Magyarország lakosságának kb. 8%-a roma. Cigány testvéreink sokszor rendkívüli nehézségekkel küzdenek a munkanélküliség, az iskolázatlanság, a nehéz családi háttér miatt. Forduljunk feléjük különleges nyitottsággal, szeretettel!

Segítsük a helyi karitász csoportot szolgálatuk végzésében! Tanácsos a legszegényebbek megsegítésének ügyeiben együttműködni az Önkormányzattal, a Máltai Szeretetszolgálattal és más karitatív szervezetekkel, velük egyeztetve elindítani a nagyobb segélyakcióinkat.

Törekedjünk a református, evangélikus, baptista és más keresztény közösségekkel való jó kapcsolat ápolására, a lehetséges együttműködésre! Tartsuk meg a januári ökumenikus imahét közös imaalkalmait!

A hit és magyarságunk értékeinek védelmében, a rászorultak iránti elkötelezettségben egyek vagyunk, segíthetjük és erősíthetjük egymást.

A képviselőtestületben legyen felelőse az ökumenikus kapcsolatoknak!

A mai ember igen gyakran a szép, a művészetek, a szellemi élmények segítségével sejti meg Istent. Keressük a plébánia területén élő tudósokkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel a kapcsolatot!

Adjunk helyet templomainkban a szakrális jellegű koncerteknek, közösségi házainkban a keresztény szellemiségű kulturális programoknak.

Az igehirdetés során időről időre térjünk ki az egyház társadalmi tanításának alap igazságaira is!

A képviselőtestületben legyen média felelős! A plébánia honlapját igyekezzünk frissíteni, a legfontosabb híreket mindig feltenni (pl. miserend, gyóntatási rend, eseménynaptár, fényképes beszámoló a plébánia életének fontosabb pillanatairól stb.)!

Templomaink Krisztus szentségi jelenlétének őrzői, kisugárzói, az Istennel való találkozás szent helyei. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a megóvásukért, szépítésükért! Kérhetjük ebben az egyházmegye által megbízott projektiroda segítségét.

A templomok, vagy berendezésük átalakításához mindig kérjük az esetleges műemlékvédelmi engedélyen túl az egyházmegye engedélyét is, hogy az átalakítás liturgikus és művészeti szempontból is megfelelő legyen!

Egyházi épületeink őseink hitének, nagylelkűségének gyümölcsei. Lehetőleg ne adjuk el ezeket az épületeket, hanem próbáljunk nekik lelkipásztori szempontból hasznos funkciót találni. Ez lehet közösségi ház, nyári gyerektáborok helyszíne, zarándokszállás, kántor vagy hitoktatói lakás, fiatal házasok számára kiröptető lakás, krízisbe került családok számára átmeneti otthon stb. Egyházi tulajdonban levő ingatlan mindig csak az egyházmegye engedélyével adható el.

A plébánia anyagi ügyeit kezeljük nagy odafigyeléssel, pontossággal! Vegyük igénybe világi munkatárs (könyvelő; javasolt az egyházmegyénél való könyvelés) segítségét! Törekedjünk a szerénységre, egyszerűségre a magunkra, lakhatásunkra fordított összegek területén!

Buzdítsuk a híveket az önkéntes egyházi hozzájárulás és a perselyadományok fizetésére! Tegyük ezt ritkán és tapintatosan! Erre a támogatásra a plébániának nagy szüksége van, a hívő pedig ezáltal is kifejezi hitének komolyságát, őszinteségét. Az önkéntes egyházi hozzájárulás megfizetése azonban sohase legyen feltétele valamely szentség (pl. keresztség, házasság) vagy szentelmény (pl. temetés) kiszolgáltatásának! A kifejezetten rászoruló családok esetében ingyen is végezzük el a temetést, vagy más szentsé-kiszolgáltatást!

Az egyes plébániák pénzét külön kezeljük! Évről évre számoljunk be a plébánia anyagi helyzetéről, bevételeiről és kiadásairól!

Mindig fordítsunk megfelelő összeget a lelkipásztori célokra (zarándokutak, találkozók, hittantáborok stb.) és a szegény, rászoruló családok, idősek támogatására is!

Tápláljuk a szellemünket jó könyvek olvasása, előadások hallgatása által! Vegyünk részt lelkigyakorlaton! Ápoljuk a kapcsolatunkat családtagjainkkal, barátainkkal! Legyen időnk a pihenésre, kikapcsolódásra, testmozgásra is! Figyeljünk az egészségünk megőrzésére!

A nyári szabadság idején lehetséges a szentmisék számának csökkentése, illetve a szentmisék helyett igeliturgia.

Időnk legjelentősebb részét az imádságra és a lelkipásztori feladatokra fordítsuk! Az egyéb feladatokat (pályázatok, építkezés, szervezések, adminisztráció) bízzuk bátran alkalmas világi munkatársakra!

Kedves Paptestvérem!

Egyházmegyénk „a szentek földje” (Szent II. János Pál pápa). Krisztus minket is szentségre hív. Segítsen minket a hívás követésében Szent Márton, Szent Kvirin, Szent Leonianus, Boldog Batthyány-Strattmann László, Boldog Brenner János közbenjárása, segítsen nagy hitvallónk, Isten szolgája Mindszenty József életpéldája! Kövessük szent elődeink példáját! Segítsen minket a Boldogságos Szűznek Magyarok Nagyasszonyának, az apostolok Királynőjének, a Béke Királynőjének pártfogása!

Szombathely, 2020. november 29-én, Ádvent első vasárnapján

+János püspök