A gyermek csillogó szemei és az öregember bölcs mosolya
Arnold J. Toynbee, híres angol történész és filozófus a történelem nagy korszakait az ember életkoraihoz hasonlította. Már az anyaméhben végigjárja az apró kisgyermek az egyedfejlődés sok állomását, azonban Toynbee szerint a születés után is megfigyelhető ez a párhuzam. A növekedő gyermek hasonló fázisokon megy keresztül, mint amilyeneket az emberiség végigélt a történelem folyamán.
Az Ókor hasonlít az óvodás korú gyermekhez, aki csillogó szemekkel, szinte Istennek kijáró tisztelettel néz fel a szüleire, aki ámulattal csodálja a világot – a legkisebb kavicsot vagy bogarat is -, aki néha meglep a maga nagyon bölcs, mélyértelmű mondataival vagy kérdéseivel. Az ókori ember hasonló ámulattal nézte a világot, hasonló bölcsességgel fogalmazta meg az emberi élet igazi értelmét. Talán mitikus nyelven, talán hasonlatokba öltöztetve, de mégis igen nagy bölcsességgel adott választ az élet nagy kérdéseire. Ekkor született a Biblia, és ez a korszak a kereszténység bölcsője is.
A Középkor a kisiskolás életkorhoz hasonlít, amikor egy gyermek feketén-fehéren látja a dolgokat, megbotránkozik a felnőtt világ minden gyöngeségén, amikor nagy és erős eszmék irányítanak egy-egy gyermekszívet. Éppígy a középkor a maga néha túlságosan is fekete-fehér látásával, a maga erős eszményeivel mégiscsak a tiszta igazságot, a helyes és megalkuvások nélküli élet útját kereste.
Ezután következett az emberiség nagy kamaszkori lázadása, a Felvilágosodás. Az emberiség úgy érezte, hogy most már felnőtt, felvilágosult, nincs szüksége atyáskodó tekintélyekre, nincs szüksége vallásra, erkölcsre. Most már elég okos ahhoz, hogy megtalálja egyedül is a boldogság útját, most már egészen szabad akar lenni, mentes akar lenni mindenfajta korláttól. „Túl jón és rosszon”, megölve az Istent Übermensch-é, emberfeletti emberré válhat (vö. Nietzsche). A nagy, kamaszos világjobbító álmok közül az utolsók a nácizmus, a kommunizmus és az 1968-as események kapcsán kibontakozó szexuális forradalom voltak.
Végül a mi posztmodern korunk nagyban hasonlít a fiatal felnőtthöz, aki már nem gondolja, hogy olyan könnyen meg lehetne jobbítani a világot, olyan könnyen meg lehet találni a boldogság útját. E helyett reális dolgokba kezd, lakást vesz, dolgozik, berendezkedik a világban. Lesz azonban az emberiségnek érett kora és bölcs öreg kora is. Eljut majd reményeink szerint az érett és az idős ember bölcsességére. Arra a bölcsességre, amely felismeri, hogy a gyermekkor hite, még ha nem is abban a gyermeki formában, ahogyan akkor elképzelte, de mégiscsak igaz. Igen sok ember idősebb korában visszatér a templomokba, visszatalál a gyermekkorban kapott hithez. Éppígy a történelemnek is lesz – reményünk szerint – egy nagy visszatérése Istenhez, a régebbi korok bölcsességéhez.
Sokak számára úgy tűnik, hogy a vallás idejétmúlt dolog. Lassan kikopik a mai világunkból, eltűnik örökre. Sokan gondolják úgy, hogy gyerekes dolog hinni, ezen már túl van az emberiség. Sokan tartják a vallást és a kereszténységet haszontalannak, olyasvalaminek, ami a mai embernek már semmit sem tud nyújtani, ami szükségtelenné vált.
Az igazi valóság azonban nem ez.
Az igazi valóság az, hogy az ember a Teremtő alkotása, és a szívünket semmilyen földi dolog egészen nem tudja betölteni. Az ember nem állat, nem elégíti ki ez a véges, földi világ.
Az ember kiirthatatlanul vágyik Istenre, a teljességre. Sejti ezt a Teljességet, érzi annak érintéseit, igyekszik befogadni Őt. Az ember kiirthatatlanul vágyik arra, hogy az élete értelmes legyen. Értelem nélkül nem tud élni (Viktor Frankl). Tudni, sejteni akarja, hogy a létének mi az oka és mi a célja, távlata. Az ember kiirthatatlanul vágyik jó kapcsolatokra: harmóniára önmagával, Istennel, a többi emberrel és a teremtett világgal. Vágyik a szépségre. Egy olyan korban is, amely sokszor a diszharmóniát, a csúfat harsogja, vágyik az ember a szépség szelíd fényére (vö. Johannes Hartl).
Ennek a mai nagyon felnőttesnek tűnő világnak, amely sokszor megmosolyogja és gyerekesnek tartja a hitet, mégiscsak szüksége van a hívő ember gyermeki ámulatára, csillogó szemeire, és szüksége van az öreg ember bölcs mosolyára, az élet hosszú útja során megtalált belső békességére is. Az egyház ezt a gyermeki csillogást és időskori bölcsességet hordozza. Az idős nénik, bölcs öregemberek lelki nagyságát és a kisgyermekek életvidám derűjét. Talán ma kultúridegennek, fölöslegesnek tűnik, azonban olyan kincseket hordoz, amelyre égetően szüksége van minden embernek. A „jóság síró vágya” (Ady) ott van ma is minden emberi szívben.
Haszontalannak tűnik ma a hit, azonban valójában mindennél hasznosabb, mindennél szükségesebb. Ez az egyetlen útja annak, hogy emberhez méltó, teljes életet élhessünk.
Jézusban ez a Titok jelent meg, ragyogott fel a történelemben. A Gyermek mosolya, az evangélium egyszerű, de tengermély bölcsessége.
A katonaságnál történt. Olyan helyre kerültem, ahol büntetett előéletűek is voltak. Szándékosan melléjük tettek minket, kispapokat, hogy kicsit nyomorgassanak, nehézzé tegyék a számunkra ezt a másfél évet. Volt ott egy nagytermetű fiú, aki nagyon rondán beszélt. Mindenkinek szidta az anyját. Nagyon fájt nekünk, nem voltunk ehhez hozzászokva. Meglepő volt, hogy a káromkodásai végén a saját anyját is mindennek elmondta. Meglepődtünk rajta és egyszer megkérdeztük, miért beszél így? Miért szidja a saját anyját is? Akkor mesélte el, hogy az anyja, amikor ő megszületett, úgy ahogy volt, véresen, betekerte valami rongyba és letette a kórház lépcsőjére, otthagyta. Soha azt sem tudta meg, mi volt a vezetékneve. Vezetéknevet is az állam adott neki. Soha nem tudta meg, hogy van-e testvére, unokatestvére, hogy kik a nagyszülei. Egy szál egyedül volt a világban. Akkor megértettük, hogy miért beszél így. Ahol nekünk az édesanyánk iránti hála és szeretet volt, ott az ő életében egy hatalmas seb volt. Volt aztán ezzel a fiúval egy nagyon szép élményünk is. Karácsony volt. Őt sem engedték haza, mert mindig valami kihágást elkövetett, és minket, kispapokat sem, hogy ezzel is nehézzé tegyék az életünket. Nem volt semmi ünneplés a laktanyában, de voltak fenyőfák az udvaron. Gyűjtöttünk egy-két fenyőgallyat, volt egy gyertyánk és valaki közülünk kapott egy kis csomagot néhány naranccsal, ennyi volt az összes kellékünk a Karácsonyhoz. Szenteste, miután a tisztek hazamentek, odatettük a fenyőágakat az asztalra, meggyújtottuk a gyertyát, imádkoztunk és elénekeltünk néhány karácsonyi éneket. A fiú ott ült kicsit távolabb, és hallgatta. Akkor hirtelen gondoltunk egyet, és azt a 4-5 narancsot odaadtuk ennek a fiúnak, mint a kispapok karácsonyi ajándékát. Annak a fiúnak, aki annyiszor bántott, annyiszor vérig sértett minket. És ekkor egy döbbenetes dolog történt: ez a nagytermetű és kemény fiú elkezdett sírni. Azt mondta, hogy ő soha életében még ilyen ajándékot nem kapott. Az intézetben kapott olyan ajándékokat, amit mindenki egyformán kap. De, hogy neki személyesen, szeretetből bárki bármit is adjon, ez vele akkor fordult elő életében először. Lassan ezt a fiút megszerettük és ő is minket, szinte sajnáltuk, amikor leszerelt.
A mi gyermeki hitünk, szelíd bölcsességünk mégiscsak szíven találta ezt a fiatalembert.
A mai, annyira reálisnak, prózainak tűnő ember is szomjazza a lelke mélyén a gyermeki hit költészetét, az idős kor bölcs mélységét, a Karácsony csodáját.
Söpörjük ki a lelkünkből, az életünkből a panaszkodást, a sértettségeket! Igazi, ámuló alázattal lépjünk Krisztus jászolához, mintha most ünnepelnénk életünkben először Karácsonyt, mintha most csodálkoznánk rá először, hogy a végtelen Isten gyönge gyermekké lett, azért hogy bátran a kezünkbe merjük venni Őt, azért hogy átölelhessük! Induljunk el a jócselekedetek útján, így készítsünk helyet a szívünkben, az életünkben a Megváltónak!
Áldott Karácsonyt kívánok minden kedves Olvasónak, Paptestvéreimnek, a Kedves Nővéreknek, Idős Testvéreknek, Fiataloknak, Egyházmegyénk Családjainak!