Mesebeli történet ahogy Szebenyi István hadszíntérkutató, a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke Ausztriában megtalálta az 1. huszárhadosztály nyolcvan éve elásott ládáját, amelyben az alakulat iratanyagát őrizték. Február 21-én érkeztek 81 év után újra magyar földre az iratok, Szebenyi István és Farkas Csaba, a Szülőföld Kiadó vezetője jóvoltából. A Püspöki Palotában hagyományőrzők és számos érdeklődő jelenlétében dr. Székely János megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke fogadta a hadosztály iratait tartalmazó ládát, majd mondott köszöntőt, felidézve az 1. huszárhadosztály megmenekülésének történetét. Mint mondta mindez George Patton amerikai tábornok és a magyar hadosztályba beolvadt 3. Huszárezred egykori parancsokának Malanotti Lajos ismerettségének volt köszönhető. Mindketten kiváló díjugratók voltak a második világháború előtt, New Yorkban ismerkedtek meg. Amikor a magyar huszárhadosztály elérte a II. világháború végén az Enns folyót – bár ezt a szövetségesek közötti megegyezés tiltotta – Patton tábornok átengedte őket az amerikaiak által őrzött hídon Salabergnél. Mindezt a Malanotti Lajossal való ismerettsége miatt. A katonák így megmenekültek a szovjet fogságtól.

Volt mitől félniük a katonáknak, mondta Székely János, aki felidézte: a szovjet katonák 200 ezer magyar nőt erőszakoltak meg, munkaszolgálatra, gulágra hurcoltak el embereket, akik közül sokan nem tértek vissza. De felidézte Mikes János halálát is. Az egykori szombathelyi megyéspüspök Récpeszentgyörgyön várta a szovjet katonákat. Annyira rettgett, hogy mi lesz a rábízottakkal, hogy amikor a front elérte a falut, ő az aggódástól szívrohamot kapott és meghalt. Székely János a koreai háborúból is felidézett egy történetet amely szerint a háború elején a kommunista katonák kivégezték egy falu keresztény katonájának fiát. Amikor a háború későbbi időszakában elfogták az elkövetőt a meggyilkolt fiú apja nem bosszút állt, hanem sajátjaként nevelte az elkövetőt, akinek beszélt Jézusról, a kereszténységről. A fiú megtért, megkeresztelkedett, később lelkészként hirdette az emberség, a jóság üzenetét. A láda is ezt hirdeti: egy tábornok emberségét, a jóság győzelmét a háború borzalmai felett. Imádkozzunk, hogy a fegyverek, a kegyetlenség hangja felett győzni tudjon az emberség, a jóság, a megbocsátás, az önmérséklet, a szelídség. Az emberiség tanulja újra a békesség és az emberség útjait, zárta beszédét Székely János.

Takács Zoltán, a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum igazgatója beszédében kiemelte: a huszár neve legtöbbünkben könnyed lovasrohamot, díszes atillát, szablyák csillogását idézi fel, a dicsőség, bátorság, néha a romantika képeit. A második világháborúban azonban a huszárok már más harcmodorral találkoztak: tankok, géppuskák, bombák uralták a harcteret, így a huszárok is kénytelenek voltak szembenézni az ipari hadviselés könyörtelenségével. A magyar huszárok ebben az új világban nem tűntek el, hanem a lovasságot gyalogosként, felderítőként, páncélosok elleni záróerőként vetették be. A kard mellé páncéltörő puska került, a ló mellett páncéloskocsi jelent meg, a díszes egyenruhát felváltotta a poros köpeny. A II. világháború huszárja egyszerre volt a régi világ örököse, és egy új, könyörtelenül modern korszak résztvevője. A katonák nem csak saját bátorságukkal küzdöttek, hanem a harcmodor teljes átalakulásával is. Nem egyszerűen az ellenséggel kellett szembeszállniuk, hanem a saját hagyományuk képét is újra kellett értelmezniük. Mit jelent huszárnak lenni akkor amikor a kard már nem villan és a döntő szót a tűzerő mondja ki. Az emlékezés itt kezd fontossá válni. Ha csak a díszes egyenruhát, a csillogó csákót és a szép alakzatot őrizzük meg félreértjük a 20. század huszárjának történetét. Ha csak a háború borzalmaira tekintünk és nem látjuk meg benne az embert, az apát, a fiút, a bajtársat akkor megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy megértsük: a történelem nem elvont hadműveleti rajz, hanem személyes sorsok sora. Az emlékezés felelőssége azt jelenti, hogy a huszárt nem csupán mint fegyvernemet nézzük, hanem mint embert, közösséget, értékrendet is próbáljuk megérteni. Az emlékezésnek nem az a feladata, hogy egyszerű válaszokat adjon, hanem, hogy ne csak hősöket vagy áldozatokat lássunk, hanem embereket, akik a maguk korának keretei között próbáltak meg helytállni. Az emlékezés ezért nem pusztán tisztelgés a múlt előtt hanem figyelmeztetés is: gyorsan válhat a dicsőség vágya a túlélésért folytatott küzdelemmé, mennyire törékeny a béke, amelyről mi itt, ma nyugodtan beszélhetünk, miközben szomszédunkban háború dúl. A huszárok II. világháborús története segít megérteni, hogy az emberek milyen árat fizetnek azért ha a történelem kereke megindul és fegyvert ad a kezükbe. Takács Zoltán kiemelte: amikor egy huszár fényképe vagy személyes tárgyai előtt megállunk emlékezzünk rá, hogy az az ember is ugyanúgy remélt, félt, kételkedett mint mi. A mi felelősségünk, hogy ne csak az egyenruhát, a fegyvert őrizzük meg, hanem a mögötte lévő emberi történetet is. Ha ez sikerül akkor a huszár nem csak a múlt egyik alakja marad, hanem annak élő emlékeztetője, hogy a bátorság együtt jár a felelősséggel, a hagyomány pedig csak akkor él tovább ha képesek vagyunk őszintén szembenézni a múltunkkal.

Az iratanyag hazakerülése gyakorlati nyereség is, tette hozzá a múzeumigazgató. Közelebb kerülnek hozzánk azok a dokumentumok amelyekből jobban megérthetjük a huszárok II. világháborús történetét, mindennapjait, döntéseit. Ez az iratanyag nagy lehetőség a kutatásra: új kérdések, új válaszok születnek. Pontosabban láthatjuk az alakulat mozgását, a parancsok és a mindennapi tapasztalat közötti feszültségeket, a veszteségeket, a bajtársi kapcsolatokat. Lehet, hogy néhány eddigi feltevésünket módosítani kell, vitáink új irányt vesznek, de ez a történettudomány és a közös emlékezet természetes útja.

A huszárok emlékezete szilárd marad, mert foglalkozunk vele. A huszár nem csak katonai hagyomány, hanem a bajtársiasság, kitartás, a szolgálat, a felesősség példája. Ha a hazakerülő iratanyagot kézbevesszük, feldolgozzuk, azzal valójában azt üzenjük: fontos nekünk, hogy megértsük a múltunkat. Ha így emlékezünk, akkor a huszárok nem csak egy lezárt korszak szereplői lesznek, hanem élő, hivatkozási pontok a jelen számára is. Példák arra, hogyan lehet nehéz történelmi helyzetekben is emberséget, tartást és felelősséget vállalni, mondta Talács Zoltán.

Szebenyi István köszöntőjében elmondta: 1941-től a későbbi huszárhadosztály részei a keleti fronton harcoltak és ott is mindent dokumentáltak. Majd a haza védelmében jelen voltak az Alföldön, a Vértesben, a határt átlépve az Enns folyó volt a megálló. Abban bíztak, hogy az amerikaiak előtt tehetik le a fegyvert. A hadszíntérkutató hozzátette: azt nem tudják, hogy pontosan mi volt a ládában. Ugyanis amikor megtalálták nem nyitották fel, amikor pedig az Osztrák Állami Levéltárban ez megtörtént, azon nem lehettek ott. Amennyit látott az iratokból az abból az állapítható meg, hogy a dokumentumok 80 év eltelltével nincsenek jó állapotban. Bízom benne, hogyha ókori dokumentumokat tudnak restaurálni a szakemberek akkor ezt is. Sok család várja 80 év után a hírt, hogy mi történt a szeretteikkel akik nem tértek haza a háborúból. Szebenyi István ezután felidézte nemcsak azt amikor először hallotta a láda történetét, hanem a megtalálás körülményeit is.

A köszöntők után Székely János megyéspüspök áldotta meg a ládát, benne a felbecsülhetetlen értékű iratanyaggal, amit jövő héten adnak át a Honvédelmi Minisztériumnak. Restaurátor segítségével próbálják megmenteni a több mint 80 éves dokumentumgyűjteményt.