Addig van jövőnk, amíg ugyanarra a Sziklára építünk – Székely János püspök a KATTÁRS-ról

Addig van jövőnk, amíg ugyanarra a Sziklára építünk – Székely János püspök a KATTÁRS-ról

Idén Székesfehérvár ad otthont a Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) programjainak szeptember 7. és 9. között. Az eseményről Székely János szombathelyi megyéspüspököt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottságának elnökét kérdeztük. (Magyar Kurír)

– Az idei KATTÁRS mottója „Van célunk! Van jövőnk!” Miért erre esett a választás?

– Martin Buber írta, hogy egy kultúra addig él, amíg kapcsolatban van azzal az éltető Titokkal, amely létrehozta. Európa, a nyugati kultúra azért van sok szempontból válságban, mert elveszítette a kapcsolatot ezzel az éltető Titokkal. A keresztény embernek ez a kapcsolata megvan. Ez tölti meg a szívét, életét egy olyan békével, amit semmi más nem tud adni. Az emberi szívet semmi sem képes egészen betölteni, csak az Isten. Akinek tele van a szíve ezzel a felülről jövő békével, szépséggel, élettel, az tud bátran igent mondani a házasságkötésre, a gyermekáldásra, a nagylelkűségre, a hűségre, az alkotásra, az áldozatvállalásra. Annak van jövője.

Aki megmászik egy hegyet, az előtt lassan kitárul a táj, annak lesz távlata. Az Egyház mindenekelőtt ezt a távlatot adja a világnak.

– Milyen jövőt kínál a mai társadalomnak a Katolikus Egyház?

– Az ember végső beteljesedése nem ebben a mulandó, töredékes, sebzett világban van, hanem a Teremtőben. Ő alkotott minket, és Őhozzá térünk haza. Ő az, aki térdig csobogó nyugalomban ott áll az utunk végén. Ha valaki ebben a végső, ajándékként kapott beteljesedésben hisz, ez a hit nem teszi őt kevésbé elkötelezetté a mulandó, földi dolgokkal szemben. Épp ellenkezőleg. Pontosan azok az emberek tettek a legtöbbet ezért a földi világért, akik hittek a halál utáni beteljesedésben, akik nem csak ezért a földi világért éltek.

Az a jövő, amit ez a fajta hit épít, egy szép, emberhez méltó jövő. Keresztény találmány a nyugati jogrend, a szociális háló, az ingyenes iskolák és a kórházak, sőt keresztény gyökerű az a döbbenetes technikai és tudományos fejlődés is, amely a nyugati világban végbement, és amelynek haszonélvezői vagyunk. Ezek a vívmányok nem maguktól születtek, és nem is fognak maguktól fennmaradni. A keresztény látás és életmód hozta őket létre, és addig tudnak fennállni, amíg ez a fajta gondolkodás és életmód fennmarad.

– A KATTÁRS programjainak idén Székesfehérvár ad otthont. Ennek a városnak a magyar történelemben meghatározó szerepe volt. Miként kapcsolódik össze egy közösség múltja és jövője?

– A szüleink, a múltunk olyanok, mint a fának a gyökerek. Tartást, identitást adnak és táplálnak. Szent István, aki a székesfehérvári királyi várost és templomot létrehozta, nemzetünk nagy prófétája volt. Nem valamifajta taktikából, nem egyszerűen a megmaradásunk érdekében döntött a kereszténység mellett, hanem mély meggyőződésből. Ha egy templomba belépett, hosszasan a kövön térdelve imádkozott. Gyakran személyesen, álruhában osztotta az alamizsnát a szegényeknek. Bár kora egyik leghatalmasabb uralkodója volt – aki Győrnél II. Konrád német-római császár seregét is tönkreverte – mégsem indított soha hódító háborút. Az ő legfőbb tevékenysége kolostorok, egyházmegyék, templomok alapítása volt. A krisztusi hitet akarta átadni a népének.

Székesfehérvár mindenekelőtt erre emlékeztet minket, és arra, hogy addig van jövőnk, amíg ugyanarra a Sziklára építünk, mint Szent István király.

– A rendezvény számos területet bemutat. Az oktatás, a szociális munka, a kultúra, a lelki élet egyaránt teret kap majd. Mindez azt mutatja, hogy a Katolikus Egyház a jelenben dolgozva építi a jövőt.

– Az Egyház jelen van a hajléktalanok, a fogvatartottak, a fogyatékkal élők, a betegek és az idősek gondozásában. A katolikus iskolák, amelyekre a társadalom igénye töretlenül erős, a gyermekek és szüleik számára is sugározzák azt az értékrendet, azt a világlátást, amely segít emberhez méltóan, szépen élni, egyben tartani egy családot, szeretettel fordulni minden embertársunk felé.

A magyarság két nagy sorskérdése a demográfiai krízis és a romákkal való együttélésünk. Az Egyház mindkét területen igyekszik tenni a nemzetünkért: segíti a családokat, bátorít a gyermekáldás elfogadására, felmutatja a szeretetben élő család értékét, szépségét, és segít a romák felzárkózásában az oktatáson, a munkahelyteremtésen és a hit ajándékának átadásán keresztül.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír

„A megroppant nádszálat nem töri össze…” (Iz 42, 3) – Dr. Székely János levele az Alaptörvény módosításáról

„A megroppant nádszálat nem töri össze…” (Iz 42, 3) – Dr. Székely János levele az Alaptörvény módosításáról

Az alábbiakban Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) társadalmi kérdésekkel foglalkozó Caritas in Veritate Bizottsága elnökének levelét adjuk közre, melyet az Alaptörvény hajléktalanokkal kapcsolatos részének módosítása vonatkozásában írt. Forrás: Magyar Kurír

 

Nem jó az, hogy egy hajléktalan az utcán, az aluljárókban, a tereken lakjon. Nem jó sem neki, sem az ott élőknek, az arra járóknak. Nem jó sem egészségügyi, sem biztonsági szempontból, sok esetben a városok kulturális értékeit is károsítja, és nem segíti a hajléktalanságból való kiemelkedést sem. Nem jó talán az sem, hogy egyes szervezetek beperelik az államot, ha egy-egy ilyen hajléktalan telepet felszámol, és a pereket megnyerik. Egyetértek azzal, hogy a magyar állam ennek a helyzetnek a megoldására törekszik.

Ahhoz azonban, hogy a helyzetet meg tudjuk oldani, ismerni kell a reális okokat és a lehetséges kivezető utakat. Felidézek néhány konkrét sorsot (egy hajléktalanokkal dolgozó keresztény szakember hajléktalan barátai közül néhánynak az életsorsát).

Katit még csecsemőként adták állami gondozásba, majd, amikor 12 évesen nevelőszülőkhöz került, a „szülők” prostitúcióra kényszerítették, hogy a saját kisebb gyermekeiknek legyen élelemre. Ma egy fogatlan, huszonéves, drogos prostituált.

Jenő „csak egyszerűen” elvesztette a munkáját, mert munkavégzés közben olyan súlyosan károsodott a látása, hogy elbocsájtották munkahelyéről, ahol 30 évig középvezető volt. Ötven valahány évesen, egyedül, mert a szüleit már elvesztette, család híján a rendkívül művelt, értelmiségi, egyetemet végzett ember kétségbeesetten mindent megpróbált. Még raktárosnak sem vették vissza a volt munkahelyére. Kis lakásán és lassan rajta is meglátszott a nélkülözés. Várja, hogy nyugdíjas lehessen, de addig a közmunkások megalázó munkáját végzi. Kutyaürüléket szed közparkokban, egyre romló egészségével. Már nem látszik rajta, hogy ki volt ő aktív éveiben.

Jancsit, nem tudni miért, kettő éves korában állami gondozásba adták a szülei, majd a család, ahová került, évekig az istállóban tartotta a gyermeket az állatok között. Amikor hívő falubéliek kimenekítették a kisfiút hatéves korában, még egyáltalán nem beszélt. A család sajnos már nem tud róla gondoskodni, gondjainkra bízták az autisztikus, értelmileg sérült Jancsikát, aki már elmúlt hatvanéves. Hetedik éve az ő saját fix asztalánál rádiókat szerelget forrasztópákával és este „hazamegy” megszokott éjjeli menedékhelyére, ahol „tartják az ágyát”.

Marcsit hat testvérével együtt másfél hónapos korában az anyukája adta állami gondozásba. Valószínűleg ekkor simogathatták meg őt utoljára önzetlenül. Édesanyja soha nem látogatta többé őket, minden testvére, az ikertestvére is máshová került, másik intézetbe, akkor ez volt a „szokás”. A nevelők nem vehették fel a síró kicsiket, nehogy kötődés alakuljon ki köztük. A kislány azóta egy ijesztően durva megjelenésű ötven valahány éves nővé cseperedett. Még a hajléktalanok között is kirekesztett, magának való magányos farkassá vált.

Péter, amikor nyolcévesen hazaért az iskolából, az egész családját vérbe fagyva találta, mert nem tudni miért, édesapja megölte az édesanyját, a kisöccsét, majd magával is végzett. Péter sokkos állapotban hetekig bujkált a környező erdőkben, mire megtalálták. Ma felnőtt negyvenes emberként sem találja a helyét, nincs otthona. 

Nem könnyen megoldható életsorsok. Talán összeszorult a szívünk, ahogy olvastuk őket. Ha nekünk kellene végigjárnunk az ő életútjukat, könnyen hasonló helyzetbe kerülnénk, főként akkor, ha nem lenne körülöttünk megtartó közösség, család. Ha őszintén körbenézünk ismerőseink, akár családtagjaink között, nagy valószínűséggel találunk olyan rokont, barátot, akit mi rejtünk el a társadalom elől, ha nem segítenénk rajtuk, nagy valószínűséggel már ők is hajléktalanok lennének. Ha ők nem is teljesen a mi normáink szerint élnek, de legalább emberhez méltó körülmények között. Nekik, rajtuk mindig segítünk. Akinek nincs senkije, aki talán soha nem tartozott igazán senkihez, nem érdemli meg ugyanezt?

Ha valaki alkoholt fogyaszt, beül a gépjárművébe és balesetet okoz, akkor mentőhelikopter megy érte, mindent megteszünk, hogy ha vétkes is az ember, de megmentsük az életét. Nem kérdezünk, hanem cselekszünk, gyógyítunk, még ha több millió forintos is a végszámla. A hajléktalan ember esetében pont fordítva működik minden. Kérdések, legtöbbször ítéletek sokasága záporozik, aminek az a végkövetkeztetése, hogy ő tehet az állapotáról, hogy ebbe a helyzetbe került, hát segítsen magán. Vagy egyből magunkhoz mérve sokszor megugorhatatlan feltételeket szabunk: ha lesz munkája, ha…, ha… akkor majd segítünk.

Az a kérésem a jogalkotóinkhoz, hogy ha szigorítják a közterületen való életvitelszerű tartózkodásra vonatkozó részét a törvénynek, akkor az Alaptörvény XXII. cikkelyének első két pontját is szigorítsák, amely pedig az állam és az önkormányzatok kötelességét fogalmazza meg: „Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa. Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.”

Úgy gondolom, ennek az első két pontnak a tekintetében igen sok teendőnk lenne. Kellene például sok állandó pszichiátriai ellátást biztosító kórházi férőhely. A hajléktalanokkal foglalkozó szakemberek javaslata alapján kialakítandó specifikus (végleges) egészégügyi-szociális ellátási forma teljes egészében hiányzik az ellátórendszerből. Garantálni kellene az addiktológiai és más kórházi kezelés elérhetőségét, kellő odafigyeléssel és empátiával való elvégzését a fedélnélküli honfitársaink számára is. Segíteni kellene abban, hogy a társadalom peremére szorult, de kiemelkedni vágyó emberek alacsony bérleti díjú bérlakáshoz juthassanak. Ma Magyarországon kb. 30 000 hajléktalan személy van, akikre alig több mint 10 000 férőhely jut a szociális ellátó rendszerekben. Kérem a jogalkotókat, hogy ezeknek a feltételeknek megteremtése érdekében kezdjenek párbeszédet a hajléktalanokkal foglalkozó szervezetekkel, esetleg az egyházakkal is.

Az Egyház és a társadalom kincsei a szegények. A testvéreink ők is. „Egy társadalom emberiességnek legfőbb mércéje az, hogy hogyan bánik a szegénnyel, az időssel, a beteggel, a gyöngével” (XVI. Benedek pápa). Amit megteszünk eggyel a legkisebbek közül, azt Jézussal is tesszük, amit meg nem teszünk meg, azt Vele nem tesszük meg (Mt 25,40.45).

Dr. Székely János püspök

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK)

Caritas in Veritate (társadalmi kérdésekkel foglalkozó) Bizottsága elnöke