Kategória: Írások, interjúk

Megújulás a szeretetben – ezzel a címmel jelent meg idén ősszel a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia társadalmi problémákkal foglalkozó körlevele. A dokumentum négy fontos kérdésre fókuszált: a népesedésre, a nevelésre-oktatásra, a szegénységre, valamint a népmozgásokra. Az útmutatás mélyebb összefüggéseit keresve beszélgettünk Székely János szombathelyi püspökkel.

– A népesedés szempontjából maga az alap, vagyis a család van jelenleg a legnagyobb válságban – a társadalom jelentős része egyre inkább életellenes eszméket vall. A keresztények ebben a helyzetben hogyan tudnak hatékonyan cselekedni a család és az élet védelme érdekében, a körlevél útmutatásai alapján?

– A trianoni békediktátum 100. évfordulóján fontos emlékeznünk Márton Áronnak, Erdély püspökének prófétai szavaira: „Erdélyt a magyar anyák veszítették el.” 1981 óta – ekkor 10,7 millió volt Kis-Magyarország lakossága – folyamatosan csökken Magyarország népessége. Ha beleszámítjuk azt is, hogy a rendszerváltozás után hozzávetőleg 360 ezer magyar érkezett ide Erdélyből, Délvidékről, Kárpátaljáról, Felvidékről, akkor a teljes fogyás 30 év alatt úgy 1,2 millió lélek.

Márpedig a gyermekvállalás elsősorban nem pénz, hanem szív kérdése.

Nagymamáink, dédmamáink sokkal nagyobb szegénységben sokkal több gyermeket vállaltak. Nagyon nehéz a gyermek- és családbarát mentalitást visszahozni, ha az egyszer már elveszett. De segíthet ebben a családi életre nevelés az iskolákban, segíthet később a jegyesoktatás is. Sokat jelentene a családbarát média, segíthetnek családbarát munkahelyek, az állami támogatások a sokgyermekeseknek, a családközösségek, az egyházak, civil szervezetek. Csak remélni tudjuk, hogy nemzetünk rohamos fogyása megállítható.

– Hogyan lehet a családi életre nevelést hatékonyan megvalósítani a mai, egyre liberálisabbá váló világban?

– Valaha a nevelést segítette egy értékek alapján működő társadalom. Volt egyfajta rend a világban, és a felnövekvő nemzedékek ebbe nőttek bele. Ma a nyugati kultúrkörben sokan minden objektív értéket és igazságot megkérdőjeleznek, és az egyén pillanatnyi – és gyakran önkényes – vágyait állítják a cselekvés legfőbb mércéjéül. Ilyen helyzetben igen nehéz nevelni.

A nevelés legfőbb helye a család. Ha a család éli a hit és a szeretet értékeit, akkor a gyermek ezeket legtöbb esetben magáévá teszi. A család kicsi bástyaként, kolostorként a hit és a szeretet szentélyévé válhat.

Óriási lehetőség rejlik az egyházi iskolákban is. Nemzetünk jövőjének nagy zálogai, reményei ezek az iskolák, amelyek ma már a közoktatásnak körülbelül 15 százalékát teszik ki. Egy ilyen iskolában a történelem, az irodalom, a csillagászati ismeretek, a sport, a művészetek, az emberi értékek mind annak a tágas keresztény világképnek és életszemléletnek, mint hatalmas mozaiknak lesznek építőkövei, amely a gyermek életét majd végigkíséri, a döntéseiben a segítségére lesz.

– Milyen intézkedéseket tud tenni az egyház annak érdekében, hogy azok a gyerekek és fiatalok is megismerhessék az alapvető értékeket, akiknek a megfelelő családi közeg hiányában erre nem lenne módjuk?

– A hitoktatás, a plébániák és az egyházi iskolák is mind olyan közegek, ahol egy gyermek nem csak oktatást, hanem befogadó közösséget, nyitott szívű, őt meghallgatni kész nevelőt is talál. A hitoktatást egyre több helyen olyan módon végzik a hitoktatók, hogy az órák egy részben körbeültetik a fiatalokat, akik saját szavaikkal imádkoznak, kimondják a kérdéseiket, nehézségeiket. Ezeket az órákat a gyerekek nagyon szeretik.

Sokszor olyasmit is elmondanak – itt, vagy az óra után személyesen a hitoktatónak –, amit sehol másutt nem tudnak.

Ugyanilyen fontos helyszínek nyári gyerektáboraink, kirándulásaink, a zarándoklatok, találkozók is, melyeknek során mély barátságok születnek, ahol sok gyerek találkozik Istennel, az élő hittel, és ennek köszönhetően begyógyulnak a sebek, helyre kerülnek nehéz problémák.

– „Keresztény hitünk csak akkor hiteles, ha a szeretet cselekedetei fakadnak belőle” – áll a körlevélben. Nehéz sorsú – és most még a koronavírus-járvány által is sújtott – roma honfitársainkkal kapcsolatban milyen intézkedésekről tud beszámolni? A Szombathelyi Karitász milyen módokon tud segítő jobbot nyújtani számukra?

– A romák hazánk népességének úgy 8 százalékát teszik ki, és ez a szám még jelentősen fog emelkedni a következő évtizedekben. A rendszerváltozás előtt hozzávetőleg 87 százalékuk dolgozott, 1993-ban már csak 28 százalékuk. A kétharmaduk három év alatt kihullott a munkaerőpiacról, ez egy óriási tragédia. Ennek következménye a nyomor, a kilátástalanság, a közbiztonság meggyengülése, a társadalmi feszültségek növekedése. Természetesen a romák mellett ez a helyzet – sajnos – még nagyon sokakat érint, családokat, amelyek a túlélésért folytatott küzdelemben felőrlődnek, gyermekeket, akik a legalapvetőbb feltételeket sem kapják meg ahhoz, hogy legyen esélyük a nyomorból való kitörésre.

A helyzet megoldása elsősorban állami feladat, és legfőbb iránya a munkahelyteremtés és a minőségi oktatás biztosítása. Nagyon sokat tesznek ezen a téren az egyházak is. A katolikus egyház például 44 olyan közösségi házat tart fenn – a Sója Miklós Nyitott Ház Szövetség keretében –, ahol hátrányos helyzetű gyermekek délutánonként segítséget kapnak a tanulásban, uzsonnázhatnak, ahol van lehetőség a ruhákat kimosni és mosakodni, ahol van jogi és szociális tanácsadás, ingyenkonyha a legszegényebbek számára, sport és tánc klub, közösségi programok, játszóterek.

A Szombathelyi Karitász élelmiszercsomagok százait juttatja el a legszegényebbekhez. A Szent Márton Köpenye Alapítvánnyal együtt mintegy 150 helyre visz minden hétvégén meleg ebédet, igyekszik segíteni a lakásukat elvesztők kilátástalan helyzetében és 400 megváltozott munkaképességű embernek biztosít munkát.

De nem csak szervezetek, hanem mindannyiunk emberi kötelessége, hogy segítsük a rászorulót.

„Egy társadalom emberségének legfőbb mércéje az, hogyan bánik a szegénnyel, a gyöngével, a beteggel, az időssel” – mondta XVI. Benedek pápa. Mindannyiunk feladata az, hogy figyeljünk a közelünkben élő szegényekre, építsünk hidakat cigány testvéreink felé, építsünk egy emberségesebb, igazságosabb világot.

– Az MKPK körlevele a népmozgások problémájával is foglalkozott, melyeknek a fő kiváltó oka a vagyon aránytalan megoszlása. Hogyan lehet ezen hatékonyan változtatni – akár helyi szinteken?

– A világ magántulajdonban lévő vagyonának elosztása valóban döbbenetesen egyenlőtlen. Egyes becslések szerint a Föld leggazdagabb nyolc emberének a vagyona körülbelül annyi, mint a földlakók szegényebbik felének (3,5 milliárd embernek) összesen. A Föld legszegényebb 22 százalékának napi jövedelme 1,25 dollár alatt van, a legszegényebb 40 százaléké 2 dollár alatt. Égető szükség volna egy igazságosabb világrend kialakítására, melynek része lenne az óriásvagyonokra kivetendő vagyonadó, a magántulajdon kevesek kezében való koncentrálódásának megállítása.

– Érezhetőek már valamilyen konkrét formában a körlevél társadalmi hatásai?

– A körlevél megfogalmazása egy szakértői csapat segítségével történt. Minden résztvevő vitte ennek a körlevélnek üzenetét, mentalitását a maga szakterületére, ismeretségi körébe. A médián keresztül is sokan olvastak a püspökkari üzenetről, sokakban keltett nagyon pozitív visszhangot. Bízunk abban, hogy ez a rövid, de világos üzenet is hozzájárul ahhoz, hogy szülessen körülöttünk egy emberségesebb, szeretettel telibb világ.

– Az egész világon újratervezésre szólít a koronavírus. Hogyan újulhat és erősödhet meg a hitünk ebben a kihívásokkal, ugyanakkor lehetőségekkel is teli időszakban?

– A járvány hónapjaiban mintha Isten egy nagy lelkigyakorlatra hívná a világot. Mintha azt kérné tőlünk: Gondolkodj el, hogyan és miért élsz? Mi az életed igazi tartalma a sok teendőn, rohanáson, fogyasztáson túl? Jól éltél-e eddig?

A járvány által felszínre hozott nehézségek azt a kérdést teszik fel: Fenntartható-e ökológiai szempontból az út, amin járunk, és boldogító-e emberi szempontból mindenki számára az életstílusunk, a kialakult világrend?

Ezekben a hónapokban sok emberben újra felértékelődik a család, a takarékosság és a szerénység, a segíteni akarás, a szellemi értékek fontossága, a hit. Bízom benne, hogy – a negatív hatások mellett – lesz ennek a nehezebb időszaknak gyümölcse is sokak szívében.

A teremtett világ védelméről szóló enciklikája közzétételének ötödik évfordulója alkalmából Ferenc pápa a Laudato si’-hét megünneplésére buzdítja a világ katolikus közösségeit május 16. és 24. között. A teremtésvédelmi hét alkalmából kérdeztük Székely János szombathelyi megyéspüspököt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Caritas in Veritate Bizottsága elnökét.

– Püspök atya, mit tud a magyar egyház ezzel a tematikus héttel kezdeni, amikor a járványveszély miatt nincs lehetőség például közösségi szemétszedésre vagy más, figyelemfelhívó programok megtartására?

– A járvány nehézzé teszi az ilyesfajta megemlékezéseket, ugyanakkor egy nagyon erős felhívás arra, hogy a világunk beteg, hogy másképpen kellene élnünk.

Ferenc pápa mondta a járvány legelején tartott esti imádság során a Szent Péter téren: „Azt gondoltuk, hogy örökké egészségesen élhetünk egy beteg világban. Rohantunk a haszon, a dolgok után…, nem hallottuk meg a tönkretett Föld kiáltását és a szegények jajkiáltását.”

Ma talán nagyobb az érzékenység arra, hogyan élhetne az emberiség fenntarthatóbb, egészségesebb módon. Nagyon sokat segít a tematikus hét megélésben a Naphimnusz Egyesület által összeállított elmélkedés- és feladatsorozat, amelyet mindenki elérhet a honlapjukon.

– Milyen világot szeretnénk azokra hagyni, akik utánunk jönnek, a felnövekvő generációknak? Ferenc pápa ezzel a kérdéssel hív a Laudato si’-hét megünneplésére. Püspök atya milyen világot szeretne? Mit válaszolhat erre felelősen egy mai keresztény ember?

– Álmodunk egy olyan világról, amelyben az ember hinni fog a minőség, a szellemi valóságok létében, a művészi szépben, a szeretetben, a világ végső okában és céljában. Ezért nem fogja száműzni a sekrestyébe az ezzel foglalkozó embereket, hanem kíváncsi lesz a filozófusok, bölcsek, művészek, a vallások és különösen is a Biblia szavára. Be fogja engedni ezeket a szavakat a parlamentekbe, a tudományos tanácskozások helyeire, a kultúrába, a közéletbe. A gyerekeket ezekre az értékekre fogja nevelni és tanítani.

Álmodunk egy olyan világról, amelyben az ember gátat fog vetni a vagyon kevesek kezében való koncentrálódásának. Nyilvánossá teszi a banktitkokat, felső korlátokat állít a birtokolható vagyon elé, és az óriás vagyonokra vonatkozóan vagyonadót vezet be. A bankok pénzteremtő tevékenysége az egyes államok tulajdonában levő jegybankoknak lesz fenntartva. Az államok, a nemzeti és nemzetközi közösségek lassan visszanyerik gazdasági befolyásukat és erejüket.

Álmodunk egy olyan világról, amelyben nem a GDP növelése lesz a cél, hanem a földön – jelenleg és a jövőben – élő összes ember boldogságának, emberhez méltó és szép életének a lehetővé tétele. A gazdaság olyan fajta ciklikusságban fog működni, amely nem termel szemetet, és nem rombolja a környezetet.

Álmodunk egy olyan világról, amelyben az ember a szellemi környezetszennyezést is tiltani fogja. A szellemi közös áruház pultjaira, a világhálóra nem tehet majd ki akárki akármit, csakis igazat, szépet, szentet és jót, mint egy normális áruház polcaira.

Álmodunk egy olyan világról, amelyben mindenkinek lesz munkája. A munka nem elsősorban a haszon termelését fogja célozni, hanem emellett az ember kibontakozását, a világ szépítését.

Álmodunk egy olyan világról, amelyben az emberi élet újra szent lesz a fogantatástól a természetes halálig. Elképzelhetetlen lesz az, hogy bárki egy másik emberi lény életét kioltsa.

Álmodunk egy olyan világról, amelyben az idősek nagyon fontos szereplői lesznek a társadalomnak. A bölcsesség forrásai, az unokák nevelői, a derű és az imádság forrásai.

Álmodunk egy olyan világról, amelyben az ember a fenntarthatóságra, a javak igazságos megosztására és lehetőleg kevés fogyasztásra fog törekedni. Mennyiség helyett minőségre.

Rá fog jönni, hogy csak akkor lehet igazán boldog, ha a Földünkön sehol sincs nyomor, éhezés, elnyomás. Természetessé fog válni az, hogy mindenki szívesen segít és ad, és öröm tölti el, ha adhatott.

Álmodunk egy olyan világról, amelyben újra érték lesz a család, a közösség, a kultúra, a minőség. Érték lesz a takarékosság és a szerénység, a dolgok megjavítása és újrafelhasználása.

– Az Európai Unió 2021-től betiltja a könnyen és olcsón helyettesíthető egyszer használatos műanyagokat, köztük a műanyag fülpiszkálókat, evőeszközöket, tányérokat, szívószálakat, italkeverőket és léggömbpálcikákat. Hogy látja, mennyire kicsi vagy nagy lépés ez ennek az álmodott világnak a szempontjából?

– Óriási probléma a nagyon nehezen lebomló anyagok szemétként való megjelenése az óceánokban, a termőtalajban és lassanként mindenütt. A Csendes-óceánon jelenleg már több hatalmas – Magyarország méreténél körülbelül tízszer nagyobb alapterületű – szemétsziget úszik. A szemétből keletkező apró műanyagdarabok sok esetben bekerülnek a tengeri állatok szervezetébe, károsítják vagy elpusztítják, emberi fogyasztásra alkalmatlanná teszik azokat, hatalmas problémát okozva ezzel a halászatból élőknek, a folyók és a tengerek partjain lakóknak. S ők a Föld lakosságának közel felét teszik ki.

– Mint megyéspüspök mivel segíti elő azt, hogy az egyházmegyéjében élők számára fontos legyen a teremtett világ, gondoskodjanak a teremtő Jóisten ajándékáról?

– Talán a legfontosabb, amit tehetünk, az a mentalitás alakítása, az „ökológiai megtérés” (Laudato si’, 216–221) elősegítése. Igyekszünk az egyházi iskoláinkban és a hitoktatáson keresztül ebben a szellemben nevelni a fiatalokat, ezt a szellemiséget közvetítjük minden hívő ember felé.

A Szombathelyi Egyházmegyei Karitász és több plébánia is konkrét módon törekszik a teremtett világ megóvására, gyümölcsöskertek létesítésével, gyógynövények, lekvárok, helyi termékek előállításával és forgalmazásával. Törekszünk arra, hogy az épületeink energiatakarékos módon működjenek (hőszigetelés, napelemek), hogy a rendezvényeinken ne legyen műanyag palack, hogy az egyházmegye által fenntartott intézmények konyhái helyi termékekből főzzenek.

– A Magyar Természetvédők Szövetsége ezen a héten indított aláírásgyűjtést az életigenlő társadalom és gazdaság érdekében száz közéleti személyiség aláírásával, akiknek egyike éppen Ön is. A kezdeményezés több pontja nagyon közel áll a Laudato si’ enciklika szellemiségéhez. Miért tartotta fontosnak, hogy csatlakozzon ehhez a petícióhoz?

– A járvány a sok nehézség mellett, amivel jár, lehetőséget is hordoz magában. A gazdaság egy jelentős része lelassult vagy szinte megállt. Lehetséges most egy új, jobb pályán elindítani a gazdasági életet anélkül, hogy ez a pályamódosítás nagyon drasztikus beavatkozásokat kívánna meg.

A petíció ennek a kegyelmi időnek a lehetőségét igyekszik megragadni. Arra tesznek ígéretet az aláírók, hogy igyekeznek a haszon- és fogyasztásközpontú szemlélet helyett a minőséget, emberi értékeket és fenntarthatóságot megcélzó életstílust meghonosítani a saját életükben és az általuk befolyásolható szűkebb körben, és ugyanezt kérjük az állam részéről is. Röviden azt, hogy induljunk el az „ökológiai megtérés” útján.

Fotó: Merényi Zita

Agonás Szonja/Magyar Kurír

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) 2019. november 13-án körlevelet bocsátott ki Megújulás a szeretetben címmel korunk négy kiemelt társadalmi problémájáról. Ennek kapcsán kérdeztük Székely János szombathelyi megyéspüspököt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Caritas in Veritate Bizottsága elnökét.

– A Megújulás a szeretetben címmel közreadott körlevélben négy kiemelt társadalmi problémát érintenek. Társadalmi kérdésekben korábban is megszólalt a püspöki konferencia. Miért tartották aktuálisnak a társadalmi iránymutatás közreadását?

– Az evangélium fénye, a hit és a szeretet ereje nemcsak az egyes emberi szíveket, életeket akarja beragyogni és átalakítani, hanem át akarja járni, át akarja formálni az egész világot, a társadalmat is. Az evangélium só, amely ízt ad a világnak, kovász, amely átjárja az egész tésztát.

Az Egyház ezért mindig is, de különlegesen a Rerum novarum enciklika kiadása óta (1891) tanításával igyekezett megvilágítani a társadalom különböző kérdéseit (például a munkások vagy a fejlődő országok helyzete; a világgazdaság igazságosabbá tétele; a teremtésvédelem stb.). Ebben a szellemben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia is adott ki néhány dokumentumot, például A megfogant élet védelméről (1956), Igazságosabb és testvériesebb világot (1996), Boldogabb családokért (1999), Felelősségünk a teremtett világért (2008) címmel.

Az utóbbi évek eseményei (például a menekültválság, az egyre nyilvánvalóbbá váló demográfiai válság, a legszegényebbek nehéz helyzete) arra késztették a püspöki konferenciát, hogy egy újabb dokumentumban fogalmazzon meg néhány gondolatot arról, hogyan látjuk az evangélium fényében ezeket a társadalmi jelenségeket, és milyen lehetséges kivezető utak vannak az említett problémákból.

– Miért pont erre a négy kérdéskörre esett a választás?

– A menekültválság igen sok emberben felvetette a kérdést, hogyan kell ehhez az új helyzethez emberségesen, az evangélium szellemében, ugyanakkor a nemzeti identitásunkat és megmaradásunkat nem feladva hozzáállnunk. Hasonlóképpen egyre többen érzékelik, hogy a népességfogyás olyan méreteket ölt, amely lassanként visszafordíthatatlanná válik, és sokan keresik a folyamat megállításának lehetőségeit. Éppígy égető kérdés hazánkban a legszegényebbek, köztük a romák helyzete, amelyen ha nem tudunk javítani, az az egész nemzet számára beláthatatlan negatív következményekkel járhat. Negyedikként az oktatást vettük ezek mellé a kérdéskörök mellé, mert az egyházi iskolák az a terület, ahol az egyházak az utóbbi időben olyan értéket tudtak a magyar társadalom számára adni, amit nagyon sokan elismernek, és amely a magyar jövőnk egyik legfőbb záloga, reménysugara lehet.

– Hogyan zajlott a körlevél előkészítése, milyen munkafolyamatok jellemezték?

– A püspöki konferencia kijelölt egy öt püspökből álló munkacsoportot, melynek tagjai Erdő Péter bíboros, Udvardy György érsek, Orosz Atanáz, Varga László és jómagam voltunk. Egy-egy témakör felelőse egy-egy püspök lett, ő koordinálta annak a témakörnek a megtárgyalását, a konklúziók megfogalmazását.

 Kik segítettek az egyes területeken a kérdések vizsgálatában, elemzésében?

– Az egyes témakörök esetében hozzáértő akadémikusokat, népesedés- és családpolitikai, romológiával, népmozgásokkal, szegénységgel, oktatással stb. foglalkozó neves szakembereket kértünk meg, hogy segítsék a reflexióinkat. A szakemberek egy része egyházközeli ember volt, de voltak az Egyháztól távolabb levő, ám szakterületükön belül széles körben elismert személyek is.

– Vegyük sorra a kérdésköröket. Miért fontos minden korban figyelni a demográfia kérdéskörére? Milyen következményekkel járhat a népesedési krízis, és mit tehet ebben a helyzetben az Egyház?

– Sokatmondó a demográfiával foglalkozó fejezet címe: A gyermek – áldás. A gyermek az egyik legnagyobb kincs, amit a Teremtő egy házaspárnak, a tágabb közösségnek, a nemzetnek és a világnak adni tud. Az Egyház segíthet a demográfiai krízis megoldásban a család értékének felmutatásával, a házasságra való felkészítéssel, családos közösségek létrehozásával. Az állam is tudna tenni ezért a célért – az eddigi családokat erősítő és támogató rendelkezéseken túl – a megfogant élet védelmében hozott intézkedésekkel, a krízishelyzetben levő édesanyák még intenzívebb segítésével, a családi életre nevelés programjának kiterjesztésével. Sokat tehetne a média is a családbarát kultúra megteremtéséért.

A dokumentum külön figyelmet szentel annak, hogy a kisgyermek számára óriási kincs, ha az édesanya otthon van, vele tud lenni. Fontos lenne ezt a lehetőséget minél több édesanyának megadni, fontos volna a nagycsaládos életpályamodellt kiterjeszteni, minél többek számára elérhetővé tenni. Javaslat hangzik el a dokumentumban arra vonatkozóan is, hogy a gyermeknevelés költségeit számítsák be a nyugdíj összegébe.

– A nevelés-oktatás terén mindig van lehetőség a fejlődésre. Ezekben a hetekben kényszerűségből nemcsak elindult, hanem folyamatosan zajlik a digitális oktatás. Mi a legsürgősebb tennivaló az új nemzedékek érdekében?

– A dokumentum leszögezi, hogy a gyermek nevelésének legfőbb felelősei a szülők. Ők kell, hogy döntsenek arról is, hogy milyen szellemiségben, milyen értékek alapján történjen a gyermekük iskoláztatása. Az Egyház felkínálja a maga sok évszázados tapasztalatát az oktatás és nevelés terén. Mindig a teljes emberre figyelve igyekszik a fiatalokat segíteni a kibontakozásban. A dokumentum külön felhívja a figyelmet a hátrányos helyzetű gyermekek minőségi oktatásának fontosságára.

– Jézus azt mondta, „szegények mindig lesznek veletek”. Ferenc pápa a járvány idején elmondott beszédeiben mindig hangsúlyozza a szolidaritás kifejezését, az elesettekre való odafigyelést, segítést. A körlevél is külön témát szentel a kérdésnek. Miért vak a világunk a kérdésben?

– A dokumentum azzal a megállapítással kezdi a szegénység témájának tárgyalását, hogy természetesen minden embernek kötelessége minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy önmagát és a családját eltartsa. Ugyanakkor a püspökkari írás arra is felhívja a figyelmet, hogy egy társadalom emberségének, sőt az Egyház hitelességének is egyik legfontosabb mércéje, hogy tud-e irgalommal, segítő szeretettel fordulni a rászoruló, a gyönge, a beteg, az idős felé.

A dokumentum külön kitér a szociális ágazatban dolgozók bérrendezésének szükségességére, valamint a pszichiátriai bennlakásos férőhelyek számának növelésére (amely sok hajléktalan számára az egyetlen reális megoldás).

A romák helyzete kapcsán a dokumentum leírja, hogy míg a rendszerváltozás idején még a romák kb. 87%-a dolgozott, addig 1993-ban már csak a munkaképes romák 28%-ának volt munkahelye. Néhány év alatt a korábban dolgozó romák több mint kétharmada veszítette el az állását. Bár ez a helyzet némileg javult az utóbbi években, a cigányság munkához juttatása ma is kulcsfontosságú feladat. A roma fiatalok iskolázottsága sokat javult az utóbbi évtizedekben, ám sajnos manapság is nagyon sok roma fiatal hagyja el végzettség megszerzése nélkül a középiskolát. Sokak számára rendkívül nehéz a nyomorból való kitörés. A dokumentum hangsúlyozza, hogy meg kellene találni az egyensúlyt a munkára való ösztönzés és a legsérülékenyebb társadalmi rétegek emberhez méltó életfeltételeinek biztosításához nyújtott segítség között. Mindkettőre szükség van.

– A népmozgások kérdése, illetve az arra adható válaszok tekintetében az MKPK milyen irányt mutat?

– A püspökkari irat leszögezi, hogy a migráció egyik legfőbb oka a Földünkön megtalálható óriási gazdasági egyenlőtlenség, igazságtalanság. Egyre kevesebbek kezében összpontosul a tőke, így egyre kevesebb helyre megy a haszon is. „Ez a gazdaság öl!” – ahogyan Ferenc pápa megfogalmazta. A magyar püspökök dokumentuma hangsúlyozza, hogy megfelelő szabályozással meg kell állítani a vagyonkoncentrációt.

A Föld lakóinak 17%-a nem jut tiszta ivóvízhez. Földünkön kb. 200 millió olyan keresztény él, akiknek alapvető emberi jogai sérülnek.

A dokumentum két alapigazságot fogalmaz meg. Egyrészt a befogadó államnak van joga a határainál megállítani a bevándorlót, elbírálni a kérelmét, mérlegelni, hogy hány és milyen bevándorlót tud befogadni. Fontos, hogy a nemzetek megőrizhessék a kultúrájukat, identitásukat, ez ugyanis a Teremtő által adott és akart gazdagsága egy emberi közösségnek. A határok megléte és védelme az egyes nemzetek kultúrájának, biztonságának, fennmaradásának eszköze – írja a püspökkari nyilatkozat. A bevándorlónak kötelessége a befogadó ország értékeit, vallását, kultúráját tiszteletben tartani.

Ugyanakkor a dokumentum azt az igazságot is megfogalmazza, hogy ha valahol a Földön az emberhez méltó élet lehetősége veszélybe kerül, akkor az egész emberiség felelőssége, hogy segítsen. A Földet a Teremtő minden embernek szánta.

A püspökkari irat végül szorgalmazza, hogy gazdasági és szakmai segítséget nyújtsanak a Föld legszegényebb országainak, hogy azok a polgáraiknak emberhez méltó megélhetést tudjanak biztosítani. A lakóhelyükről elűzöttek legfőbb érdeke is az, hogy saját hazájukba visszatérhessenek, a saját kultúrájukban, a szülőföldjükön biztonságban élhessenek és boldogulhassanak.

– A jelenlegi veszélyhelyzet miben segíti a körlevélben megfogalmazott témák elmélyítését, életünk megújítását?

– A járvány talán pozitív következményekkel is fog járni. Talán sok emberben újra felértékelődnek egyes értékek, mint a család, a hit, a helyi gazdaság, a szerénység, az egymásnak való segítés, a szeretet. Talán sokan arra is ráébrednek, hogy az emberi élet igazi célja nem az egyre több termelés és az egyre több fogyasztás. Nem mennyiségre, hanem minőségre, szellemi, emberi értékekre kellene törekednünk.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír

1. Az anyag-kor

Érdekes korban élünk. Úgy tűnik, a legfontosabb a termelés és a fogyasztás. A GDP növelése. Sok anyagot kell fogyasztania az embernek, hogy jól érezze magát: ruhát, programokat, élményeket, élvezeteket, minőségi ételt, drogokat, utazásokat. Csak az a jó politikus, aki mindent megtesz azért, hogy a gazdaság jól pörögjön, és így a tömegek számára az egyre több fogyasztás lehetséges legyen.

Egyébként semmilyen korlát, vagy elv nem szükséges, sőt káros. Mindenki azt tegyen, ami neki jónak tűnik. Anyag-kor egyetlen dogmája a korlátlan tolerancia. Mindenki szabadon élhet olyan szerveződésű kapcsolatokban, amilyenben neki tetszik, és a társadalom ezt köteles házasságnak nevezni. Mindenki azt tekinthet értéknek, amit gondol. Érvényes normák nincsenek. A néző ne lepődjön meg, ha a színházban ocsmány beszédet hall, hanem tessék ezt tolerálnia. Az internetre, a közös szellemi áruház pultjára akárki akármit feltehet, a gyerekek ezt akármikor levehetik – ezt a szellemi szabadságot senki ne próbálja korlátozni.

A gyerekeket világnézetileg semleges módon kell nevelni, vagyis nem szabad nekik értékekről, erényekről, jóról és rosszról, a világ és az ő életük értelméről beszélni. Nem kell nekik klasszikus műveket, az emberiség tapasztalatának nagy gyöngyszemeit elolvasni, nem kell a múlt eseményeivel és nyelveivel különlegesen bajlódni. Hasznos tudás kell. Olyan, ami hasznos ahhoz, hogy a termelés – nem túl sokat gondolkodó – csavarjaivá váljanak.

2. Az anyag- elvű ember

Az anyag-elvű emberrel elhitették azt, hogy a világnak, és benne az embernek különösebb oka és célja nincs.

A világ keletkezése – nézetük szerint – meglehetősen homályos, de az nyilvánvaló, hogy a világ léte semmilyen különleges okot nem igényel. Kissé zavaró persze itt az a tény, hogy a jelen univerzumunknak van egy konkrét kezdete. Egy kb. 13,7 Md évvel ezelőtti szingularitásból indult az ősrobbanásnak is nevezett hatalmas energia szétáradás, amelynek gyümölcse az univerzum. Ám ezt a kezdetet valahogyan, gondolja az anyagelvű ember, meg lehet, sőt meg kell magyarázni. Kitalálja – ugyanis erre természetesen semmilyen tudományos mérés, vagy adat nincs – univerzumok sokaságát (multiverzum elmélet), vagy egy különleges rezgő teret (húr-elmélet), amelyben bármikor a semmiből anyag/energia keletkezhetne. Persze azután felmerülne itt is a kérdés, hogy honnan van ez a sok-sok univerzum, vagy ez a különleges, rezgő tér, hiszen ennek is kell, hogy legyen valami létrehozó oka. Így aztán, ha mindenáron el akarja kerülni azt, hogy Istenben hinnie kelljen – márpedig ezt nagyon szeretné elkerülni – akkor fel kell, hogy tételezzen egy öröktől fogva létező csodálatos, bölcs, és igen hatalmas Anyagot. Ez a nagyon hatalmas és bölcs anyag – belepréselődve az ősrobbanás kezdetén abba a kb. egy atomnyi térbe – tartalmazta mindazt a tudást és potenciált, ami létrehozta az elemi részecskéket, a galaxisokat, az elemeket, az életet, az embert.

Az élet keletkezése ismét némi dilemma elé állítja az anyag-hívő embert. Az élettelen anyag egyik alap tendenciája az entrópia, az energiaállapotok kiegyenlítődése. Az élet azonban homlokegyenest ez ellen küzd. Gyűjti magába a Nap energiáját, az ásványokat, fűti és építi magát. Schrödinger az életet negentrópiának nevezte. Nehéz elképzelni, hogy ez az ellentétes dolog csakúgy magától kifejlődjön az ellentétéből – de hát szükséges ezt így gondolnunk. Az őslevesben (vagy esetleg egyes ásványokban) a sok villám és egyéb sugárzások hatására összeálltak a szerves vegyületek, majd az első élő sejt. Itt is van persze egy-két zavaró tényező. Egyetlen bonyolult szerves vegyület, vagy a legegyszerűbb DNS összeállásához egyetlen pillanatban a ’véletlenül’ összeszövetkezett anyagoknak olyan irdatlan mennyisége szükséges, ami elképzelhetetlen minden ok nélkül, de hát nincs más lehetőségünk, így kell elképzelnünk.

Az élet innentől kezdve a véletlen mutációk és a természetes szelekció apró lépésein keresztül, véletlenül fejlődött. Az esetlegesen szembeötlő célszerűség puszta látszat. Hogy az evolúció egyes lépéseihez (pl. a kólibacillus – escherischia coli – ostorának megjelenéséhez) megint csak rengeteg szerencsés mutációnak pontosan egyidőben kellett „véletlenül” megtörténnie, ez kissé zavaró, de itt is igaz a dogma: a naiv szemlélőnek feltűnő célszerűség puszta látszat. Nincs más, csak vak anyag, és aki ennél többet akarna gondolni, az ostoba álmodozó. Szintén kissé zavaró az a tény, hogy az evolúció során (ha itt nagyon sok véletlen és ezért sok esetben téves) mutáció közül válogatott volna a természet, akkor igen sok életképtelen növény és állatmaradványt kellene találnunk. Ilyenek azonban nincsenek. A talált leletek mind életképes, sokáig élt fajok egyedeit mutatják.

Az evolúció során igen érdekes dolgok jelennek meg. Ilyen például az érzékelés. A különböző frekvenciájú fénysugarak közti különbséget az ember és a színérzékelésre képes állatok nem mennyiségi különbségként, hanem minőségi különbségként érzékelik: pirosnak, kéknek és zöldnek. Az anyag-hívő ember nem sokat törődik ilyesmivel, hanem redukál: a piros érzetet azonosítja a neki megfelelő frekvenciájú fénnyel, a kéket pedig a neki megfelelővel. Azt mondja, hogy a szín nem más mint különböző frekvenciájú fény. Az anyag-hívő ember szeret redukálni. Redukálja a többet a kevesebbre, a minőségit a mennyiségre. Nem szereti, ha valami anyagnál több megjelenik a horizonton.

A véletlenek különleges szeszélye folytán azután feltűnt az ember is a földgolyón.  Ez a különleges lény egyes szám első személyben beszél magáról, mint ’én’. Természetesen ez nem jelent valamilyen valóságos dolgot, csak az érzet-kötegek valamiféle összekapcsolódását az agyában. Az ember igazságról és jóról (erkölcsi parancsról) is beszél, de természetesen ez is csak valamiféle érzéki csalódás a részéről, hiszen a világnak különösebb értelme (azaz oka és célja) nincs, így kár is benne igazságokat kutatni. Erkölcsi normák pedig végképp nincsenek, csak az evolúció során a túlélésért folyatott küzdelemben hasznosnak bizonyult magatartásformák.

Persze itt is okoz némi nehézséget az, hogy az ember ezt az önálló valóságként nem is létező én-t a lehető legfontosabb dolognak érzi. Gondot jelent az is, hogy az ember szükségképpen úgy gondolkodik, hogy feltételezi, hogy van igazság, és az meg is ismerhető. Ezt a mondatot, hogy „igazság nincs”, vagy: „az igazság nem megismerhető” nem is tudja értelmesen kimondani, mert ezzel a mondattal máris megcáfolta önmagát: ha igazság nincs, akkor ez a mondat sem igaz. Zavaró az is, hogy éles helyzetben minden ember feltételezi, hogy vannak mindenkire kötelező erkölcsi normák, és hogy mindenkinek fair módon kellene élni, nem szabadna olyat másnak tennie, amit nem akar, hogy neki tegyenek. Ezek afféle diszfunkciói az embernek, amelyekkel nem kell sokat foglalkozni.

Az ember tulajdonképpen redukálható állattá. Nem több mint ösztöneiben igen kifinomult, nagyon ügyes állat. Nem kell törődnie igazsággal, erkölccsel, hanem csak az állat-szintű boldogság megkeresésével. Ebben ne korlátozza őt senki. Az anyag-kor embere szeret redukálni, redukálja önmagát is ügyes állattá.

Azt gondolja, hogy az igazság, a dolgok végső értelme és célja, a világba beleültetett erkölcsi rend nem megismerhető. Persze nem annyira az a helyzet, hogy úgy képzeli, hogy ezeket sajnos nem tudja megismerni. Sokkal inkább az a helyzet, hogy nem megismerni akarja a világban benne rejlő gyönyörű rendet (mert akkor e szerint kellene élnie), hanem használni akarja. Használni, mégpedig lehetőleg korlátlanul (vö. XVI. Benedek pápa).

3. Jöhet valami az anyag-kor után?

Elképzelhető, hogy az anyag-kor embere egy idő után kissé rosszul fogja magát érezni. Rosszul, mert érezni fogja, hogy amit a redukálás folyamatában eltüntettek, az mégiscsak valóság, és nagyon hiányzik. A Mozart Requiem szépsége nem mérhető, kísérletileg nem igazolható, de létezik. Egy férjnek a felesége iránti szerelme nem mérhető műszerekkel, mégis létezik, mozgatja az egész életét. Anyag-kor embere titokban mégis tudni akarná a léte okát és célját, hiába magyarázzák neki, hogy ne keresse, mert nincs. Sőt, lelkiismeretfurdalást is érez a rossz tettei után, annak ellenére, hogy százszor bebizonyították neki, hogy az erkölcsi normák csak esetleges társadalmi közmegegyezések, objektív erkölcsi értékek nem léteznek. Sőt, ha felnéz a csillagos égre, ha látja a gyönyörű tájat, ha egy haldokló ágya mellett ül, akkor néha még egy olyan érzés is megrohanja, hogy talán van Valaki, aki hall, aki lát, akitől jött ez a gyönyörű világmindenség, és akihez hazatérünk. Akihez kiálthatok a szenvedés idején, aki ott vár a halál kapujában. Anyag-kor embere valamiféle sajgást érez néha, mintha valami fontos hiányozna.

Azután azzal is szembesül, hogy anyag-kor nem működik. Az anyag-mennyiség nem végtelen, a termelés és a fogyasztás nem fokozható tetszőleges mértékben. Visszacsap a természet és annak objektív törvényei. Egyre kevesebbek kezében koncentrálódik egyre több vagyon – talán ők volnának az anyag-kor legfőbb kitalálói? – emiatt a haszon is egyre kevesebb helyre megy, és így a világgazdaság újra és újra válságba kerül.

Merjünk álmodni: anyag kor embere esetleg ráébredhet arra, hogy nem csak anyag létezik, sőt talán nem is az a legfontosabb. Ráébredhet arra, hogy az univerzumnak feltehetően mégiscsak van valami elégséges oka. Az evolúció minőségi többleteinek is van okuk. A világban jelen vagy egy nagyszerű rend, bölcsesség és szépség. Ebből lettünk, és e felé tartunk.

Talán ráébred arra, hogy a redukció eltünteti a magasabb minőségeket, amelyek pontosan a valóság legfontosabb dimenziói. Talán ráébred arra, hogy az én, az öntudat, a szabad és felelős erkölcsi döntés nem képzeleti csalódások, hanem valóságok, éppen a legvalóságosabb dolgok. Talán rádöbben arra, hogy a világba bele van rejtve egy gyönyörű objektív rend, és ha ezt nem tartjuk tiszteletben, akkor a környezetünket és lassan önmagunkat pusztítjuk el. Talán rájön arra, hogy ha van objektív rend, akkor a korlátlan tolerancia valószínűleg nem elégséges erkölcsi elv. Talán ráébred, hogy a mennyiségi növekedés, a fogyasztás és a termelés, a haszon maximalizálása helyett minőségi növekedésre kellene törekednie.

4. Utópia, avagy világ az anyag-kor után

Az anyag-kor utáni ember hinni fog a minőség, a szellemi valóságok létében, a művészi szépben, a szeretetben, a világ végső okában és céljában. Ezért nem fogja száműzni a sekrestyébe az ezzel foglalkozó embereket, hanem kíváncsi lesz a filozófusok, bölcsek, művészek, a vallások és különösen is a Biblia szavára. Be fogja engedni ezeket a szavakat a parlamentekbe, a tudományos tanácskozások helyeire, a kultúrába, a közéletbe.

Nem a korlátlan tolerancia lesz az erkölcsi dogma, hanem sok olyan érték, amit lassanként újra felfedez, mint a család, a hit, a tisztelet, a múlt ismeretének és a belőle való okulásnak a fontossága, a nemzet, az anyanyelv, az őseink iránti hála, a nagylelkűség, a szeretet.

A gyerekeket ezekre az értékekre fogja nevelni és tanítani. Elolvastatja majd velük a múlt legnagyobb szövegeit, tanítja őket a jó parancsának komolyan vételére, a végső válaszok keresésének fontosságára.

Az anyag-kor utáni ember gátat fog vetni a vagyon kevesek kezében való koncentrálódásának. Nyilvánossá teszi bank-titkokat, felső korlátokat állít a birtokolható vagyon elé, és az óriásvagyonokra vonatkozóan olyan vagyonadókat vezet be, amelyeket nem egyes országok, hanem az emberiség közössége által létrehozott világ-tekintély szed be egységesen az egész Földön. Ez a világ-tekintély nem a gazdasági vagy katonai nagyhatalmak kezében lesz, hanem az egyes országok a lakosságszámuk arányában szavazhatnak majd benne.

A bankok pénz-teremtő tevékenysége az egyes államok tulajdonában levő jegybankoknak lesz fenntartva, csak ők kapnak erre felhatalmazást. Az országhatárokon (vagy nagyobb piac-közösségeken) átnyúló tőzsdei tranzakciókat kis mértékben meg fogják adóztatni, a manipulatív szándékú nagy tőkemozgásokat és a reálgazdaságtól elszakadt virtuális pénzügyi tranzakciókat korlátozzák. Az államok, a nemzeti és nemzetközi közösségek lassan visszanyerik gazdasági befolyásukat és erejüket.

Az anyag-kor utáni ember számára nem a GDP növelése lesz a cél, hanem a földön – jelenleg és a jövőben – élő összes ember boldogságának, emberhez méltó és szép életének a lehetővé tétele. A gazdaság olyan fajta ciklikusságban fog működni, amely nem termel szemetet, és nem rombolja a környezetet.

Az anyag-kor utáni ember a szellemi környezetszennyezést is tiltani fogja. A szellemi közös áruház pultjaira, a világhálóra, nem tehet majd ki akárki akármit, csakis igazat, szépet, szentet és jót, mint egy normális áruház polcaira.

Az anyag-kor utáni időkben mindenkinek lesz munkája. A munka nem elsősorban a haszon termelését fogja célozni, hanem e mellett az ember kibontakozását, a világ szépítését.

Az anyag-kor utáni időkben az emberi élet újra szent lesz a fogantatástól a természetes halálig. Elképzelhetetlen lesz az, hogy bárki egy másik emberi lény életét kioltsa.

Az anyag-kor utáni időkben az idősek nagyon fontos szereplői lesznek a társadalomnak. A bölcsesség forrásai, az unokák nevelői, a derű és az imádság forrásai.

Az anyag-kor utáni ember a fenntarthatóságra, a javak igazságos megosztására és lehetőleg kevés fogyasztásra fog törekedni. Mennyiség helyett minőségre. Rá fog jönni, hogy csak akkor lehet igazán boldog, ha a Földünkön sehol sincs nyomor, éhezés, elnyomás. Természetessé fog válni az, hogy mindenki szívesen segít és ad, és öröm tölti el, ha adhatott.

Újra érték lesz a család, a közösség, a kultúra, a minőség. Érték lesz a takarékosság és a szerénység, a dolgok megjavítása és újra felhasználása. Talán a járvány ezekre a dolgokra is taníthatna minket.

Hogyan is nevezzük ezt az anyag-kor utáni időt? Talán így: Isten országa. De egyszerűbben így is hívhatnánk: megérkezés a normalitásba.

Nagyon összetett és hosszú történet az, ami Gyöngyöspatán a mostani helyzetig elvezetett. Bűnök, hibák, mulasztások története. Sok-sok olyan gyerek bűne, akik lehetetlenné tették az oktatást az iskolában, akik összetörték a WC-t, akik a kakaót a falhoz vágták, akik a függönyöket leszaggatták, akik a társaikat meglopták, akik verekedtek, akik „játékból” összetörték a társaik ceruzáit és tollait, akik a legocsmányabb szavakkal illették a tanáraikat, akik óra alatt chipset osztogattak (amit az óra alatt vásároltak a boltban), akik az új bútorokkal dobálóztak, akik ugrókötelet kötöttek egy társuk nyakára, hogy majd „játékból” felakasszák. Sok olyan szülő bűne, aki nem nevelte a gyermekét a jóra, a tiszteletre, aki soha nem jött el szülői értekezletre, aki megfenyegette a tanárokat. Tanárok bűne, akik talán nem tettek meg mindent, hogy a roma családokkal megtalálják a hangot, meglátogassák őket, innovatív pedagógiai módszereket vezessenek be. Az állami iskolafenntartó és a jogalkotók bűne, akik nem adnak semmilyen eszközt a tanárok kezébe, amivel védhetnék magukat és az iskolát. A Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület bűne, amely a gyöngyöspatai felvonulásaival tovább szította az indulatokat. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány bűne, amelyik a saját ideológiáját minden áron rá akarja kényszeríteni a magyar társadalomra. A bíróság (és a jogalkotók) bűne, akik csak anyagi jóvátételben tudtak gondolkodni. Az egyháziak bűne, akik olyan keveset teszünk azért, hogy cigány testvéreinknek elvigyük Jézus üzenetét. És lehetne még folytatni a sort…

Egy negatív örvény jött létre a városban, ahol a rosszra sokan rosszal válaszoltak, a sértésekre gyűlölettel. Amikor a rendőr komolyabb ok nélkül büntet, amikor a cigányt nem veszik fel sehová sem dolgozni, és otthon nem tud mit enni adni a gyerekének, amikor bolondnak bélyegzik a gyereket csak azért, mert cigány, akkor ott a pusztítás spirálja indult el.

A megszületett bírósági ítélet (100 MFt kártérítés a gyerekeknek) nem orvosolja ezt a helyzetet. Ki fog kártérítést fizetni azoknak a tanulóknak, akik a kialakult helyzet miatt nem tudtak tanulni, bár nagyon szerettek volna? Ki fog kártérítést fizetni a tanítónőnek, aki sírva jön ki az első osztályból, mert lehetetlen ott tanítani? Annak az idős néninek, akit leköptek az utcán, vagy akinek a gyümölcsfáit kivágták? Annak a cigány embernek, aki munkalehetőség híján nyomorban éli le az életét?

A kiút egyértelműen a bűnök történetének a megszakítása, és egy másfajta, emberibb történet elindítása. A kiút az oktatás, a munkahelyteremtés és a szív megtérése.

Nem igaz az, hogy a romáknak a vérében van valamifajta javíthatatlanság. És nem igaz az sem, hogy a gonosz többség rasszizmusa juttatta őket a jelen nehéz helyzetbe. (Magyarország Európa egyik olyan szigete évszázadok óta, ahol keressük, és sok esetben meg is találjuk a cigány-nemcigány együttélés útjait, ahol a romák iskolázottsága, fogalkoztatottsága az egyik legmagasabb.) Az azonban igaz, hogy mind a romáknak, a hátrányos helyzetű gyerekeknek és a szüleiknek, mind a többségi társadalomnak nagy erőfeszítéseket kellene tennie, hogy mindez megváltozzon. Magától nem fog menni. Erőltetett perek sem fognak igazi megoldást hozni.

Égető szükség van arra, hogy a romák (és más hátrányos helyzetű társadalmi rétegek) akarjanak felzárkózni. Értéknek tekintsék a tudást, a munkát, a tiszteletet, a magántulajdon megbecsülését, a másik ember szeretetét. Égető szükség van arra, hogy a szülők erre neveljék a gyermekeiket. Egy sok szempontból romokban levő kultúrából – ami egyáltalán nem e cigányság ősi, sok értéket hordozó kultúrája – elinduljanak egy értékesebb, boldogítóbb, emberibb kultúra felé. Égető szükség van arra, hogy a nehéz helyzetben levő iskolák segítséget, védelmet kapjanak. Ahogyan hatalmas pozitív hatása volt annak, hogy a gyerekek iskolába járása a feltétele lett bármifajta segély kifizetésének, úgy lehetne azon gondolkodni, hogy az iskolában való emberi viselkedés is feltétele legyen a segélyeknek. Égető szükség volna ugyanakkor arra is, hogy az egész magyar társadalom felismerje: a romák felzárkóztatása nekem is feladatom, nekem is tennem kell érte. Az iskoláknak mindent meg kellene tennie azért, hogy jó kapcsolatot építsenek ki a roma családokkal, látogassák őket, kifejezzék a szeretetüket irántuk. Mindent meg kellene tenni innovatív oktatási módszerek bevezetéséért ott, ahol magas a hátrányos helyzetű gyermekek száma. Fontos volna küzdeni az oktatásban sajnos egyre inkább növekvő szegregáció ellen azáltal, hogy egyes iskolák saját döntésük alapján felvesznek és segítenek hátrányos helyzetű tanulókat. Égetően szükség volna türelemre, amely időt ad a másiknak a korrekcióra, a sokszor évszázados hátrányok leküzdésére.

Személyes tapasztalatom az, hogy cigány testvéreinkben rengeteg érték van. Ha szeretettel (ami nem zárja ki a határozottságot) és tisztelettel fordulunk feléjük, akkor nagyon gyakran rengeteg szeretetet, megbecsülést, igyekezetet kapunk viszonzásul. A többségi társadalom van könnyebb, előnyösebb helyzetben, nekünk kell megtenni újra és újra a kezdő lépéseket.

Szakítsuk meg magunkban, családjainkban, iskoláinkban a bűn-történeteket, és kezdjük fáradságosan felépíteni a szeretet és a tisztelet hídjait. Bőséges lesz a jutalmunk!

Székely János püspök,

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Roma Pasztorációs Bizottságának Elnöke

A kereszténység és a katolikus egyház nem ítél el senkit a nemi irányultsága miatt. A Biblia arra tanít, hogy minden ember Isten képmása, Isten gyermeke. Minden ember tiszteletet érdemel. A katolikus egyház azt tanítja, hogy senkit sem szabad diszkriminálni, megvetni, kizárni a közösségeinkből a nemi irányultsága miatt (vö. Ferenc pápa, Amoris laetitia 250).

Ugyanakkor a Biblia azt is tanítja, hogy a nemiségnek a Teremtő által akart célja a férfi és a nő egységének, szerelmének megélése és – ettől elválaszthatatlanul – a gyermekáldás (vö. Ter 1,27-28). Ezért a Biblia az azonosneműek közötti szexuális kapcsolatot a nemiség Isten által adott céljával, természetével ellenkezőnek, helytelennek, bűnnek tartja. „Ne hálj férfival úgy, ahogy asszonnyal szokás hálni! Ez gyalázatos dolog!” (Lev 18,22) „Ha valaki férfival hál együtt úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk.” (Lev 20,13) Szent Pál apostol az Istentől való eltávolodás egyik legfőbb jelének nevezte az erkölcstelenséget, és ezen belül az azonosneműek közötti nemi kapcsolatot: „Isten igazságát hamissággal cserélték fel, s inkább a teremtmény előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt, aki mindörökké áldott, ámen. Ezért szolgáltatta ki őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot.” (Róm 1,25-27)

A Biblia meggyőződése tehát az, hogy van egy objektív, gyönyörű isteni rend, amely bele van teremtve a világba, az atomokba, a galaxisokba, a sejtjeinkbe, a lelkünkbe. Ez az objektív isteni harmónia a nemiség esetében azt jelenti, hogy a nemiség természetes, a Teremtő által szándékolt célja a férfi és a nő szerelmének megélése és a gyermekáldás.

Ha egy ember azt tapasztalja magában, hogy azonos neműek iránt (is) érez nemi vonzalmat, akkor ez azt jelenti, hogy valami megsérült az illető személy nemiségében. Ahogyan vannak színtévesztő emberek is, akik pl. a kéket zöldnek látják. A Biblia és az egyház senkit sem ítél el a nemi irányultsága miatt. Nagyon sok oka lehet annak, hogy valaki az azonos neműek iránti vonzalmat kezd érezni magában. Alapvetően nem genetikai okai vannak ennek. Vannak egypetéjű ikrek, ahol az egyik gyermek heteroszexuális, a másik homoszexuális lett. Genetikailag hajlamot lehet örökölni, de ez nem determinálja az illető személyt. A leggyakoribb ok a férfi homoszexualitás kialakulásában a szimpatikus, közeli apa-figura hiánya. Mindenestre a Biblia és az egyház nem mond ítéletet. Nem tudhatjuk, mi minden vezetett egy ember életében ennek a nemi irányultságnak a kialakulásához.

A nemi irányultság általában nem 100%-os. A legtöbb azonos neműek iránt vonzódó ember lelkében van egy olyan rész is, amely képes a másneműek iránti vonzalomra. Joseph Nicolosi drámai erejű könyve (Healing of Homosexuality, New Jersey 1992) 10 olyan valóságos élettörténetet ír le, ahol homoszexuális vonzalmat érző személyek lassan, sok esetben nagy belső küzdelmeket, fájdalmakat és gyönyörű katarzisokat végigélve elindulnak a heteroszexuális szerelem irányába.

Az egyház azt kéri az LMBTQ személyektől és az őket képviselő egyesületektől, hogy ne tekintsék a gyűlölet (homofóbia) megnyilvánulásának azt, ha mi hiszünk abban, hogy létezik egy gyönyörű, objektív isteni rend a szerelemmel kapcsolatban. Tolerálják ezt a nézetünket. Ne kényszerítsék a társadalmat arra, hogy házasságnak kelljen nevezni az azonos neműek együttélését. Ahogyan a színtévesztők sem várják el azt másoktól, hogy a kéket ezentúl kéknek és zöldnek is lehessen nevezni, és a kettőt mostantól a társadalom egyenértékűnek tekintse. Ne kényszerítsék rá az iskolákra, hogy a gyermekeket és a fiatalokat az ő ideológiájuk szerint kelljen nevelni (vö. Gabriele Kuby, A nemek forradalma, Budapest 2008, 59). Ne büntessék meg azt a cukrászt, aki nem szeretne azonosneműek  „esküvőjére” az ő neveikkel ellátott tortát készíteni (vö. Rod Dreher, The Benedict Option, New York 2017, 84). Ne büntessék azt az egyházi iskolát, amelyik nem kíván felvenni olyan tanárt, aki azonos neművel él együtt, vagy aki az LMBTQ ideológiát igyekszik átadni a gyerekeknek. Ne kényszerítsék a városokat arra, hogy ezt az ideológiát kelljen végignézniük az utcákon. Örülnénk, ha a társadalom tiszteletben tartaná minden kisgyermek jogát arra, hogy legyen édesanyja és édesapja. Azt szeretnénk kérni, hogy gondolkodhassunk és élhessünk a magunk meggyőződése szerint, főként nevelhessük ebben a meggyőződésben a gyermekeinket. Úgy gondolom, az igazi tolerancia ezt jelenti.

Az ökumené nem pusztán és nem is elsősorban emberi erőfeszítések eredményeként fog létrejönni. Az Egyház egysége ajándékként, odafentről valósulhat csak meg. Egy olyan csodaként, amelyet hálás szívvel befogadunk.

Természetesen ehhez innen alulról, a mi emberi oldalunkról elő kell készíteni a talajt. Utat kell készíteni az Úrnak, az egység csodájának és kegyelmének. Ebben az előkészítésben, úgy gondolom, sok nagy lépés történt. Óriási eredménynek tartom a mentalitás megváltozását. A katolikusok a protestáns testvéreket nem kerülendő, veszélyes személyeknek tartják, hanem keresztény testvéreiknek. És ez ugyanígy van megfordítva is.

Felismertük, hogy a szakadásban mindkét oldalnak volt felelőssége, bűne. Felismertük, hogy az elszakítottság ideje mindkét oldalt torzította. Mi, katolikusok úgy véltük, hogy a hitünk legfontosabb tételei azok, amelyek megkülönböztetnek a protestánsoktól. Ahogyan Don Bosco fogalmazta: a katolikus hit lényege három fehér titok: a pápa, a Szűzanya és az Oltáriszentség. Elfelejtettük, hogy a hitünk leglényege nem ez a három fehér titok, hanem Isten szeretete, aki úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte (Jn 3,16). A hitünk lényege a Szentháromság titka, a megváltás, az isteni kegyelem, az örök élet ígérete, a szeretetparancs. Ha a protestánsok a világiak szerepét hangsúlyozták, akkor mi a papság fontosságát. Ha a protestánsok az igét, akkor mi a szentségeket. Ha a protestáns fél a kegyelmet, akkor mi a jó cselekedeteket. Az elszakítottság állapota mindkét felet torzította.

Az ökumené útján tanulunk egymástól. Mi, katolikusok megtanultuk újra a Szentírás központi fontosságát. Az élő igét, amelyből minden keresztény embernek nap mint nap táplálkoznia kell, amely a kereszténység legfőbb zsinórmértéke. Újratanultuk azt, hogy a Szentírás és az imádság a nép nyelvén, anyanyelven kell hogy megszólaljon. Újratanultuk, hogy a kegyelem előbb van a jó cselekedeteknél, és a jó cselekedetek a megkapott és átélt kegyelemből születnek. Újratanultuk, hogy a pap, a lelkipásztor mellett a világban élő keresztény is kapott apostoli küldetést az evangélium hirdetésére, az Egyház építésére. Mindezekért nagyon hálásak vagyunk a protestáns testvéreinknek.

Bízunk abban, hogy protestáns testvéreink újratanulják az Eucharisztia titkának nagyságát, amelyről Krisztus ezt mondta: „aki engem eszik, általam él” (Jn 6,57). Felismerik, hogy a házasság isteni mű Jézus szavai szerint: „amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza” (Mk 10,9). Felismerik, hogy a péteri szolgálat jézusi eredetű, és elengedhetetlen az Egyház egységének megőrzése szempontjából.

Hálát adunk mindazért, amit kaptunk az ökumené útja során egymástól. Készítsük tovább az utat, hogy érkezhessen a fentről jövő kegyelem, az egység csodája!

Forrás: Evangélikus.hu

December elején a püspök úr előadást tartott Budapesten a migráció témájában, globalizált világunk egyik legfontosabb kérdésével kapcsolatban nyilvánult meg.

A migráció kapcsán két fontos értéket kell egyensúlyban látni. Az egyik fontos érték a nemzet: a kereszténység meggyőződése, hogy a nemzet – vagyis anyanyelvünk, kultúránk, nemzeti közösségünk – az emberi természetből fakad, nem mesterséges képződmény, hanem a Teremtőnek a szándékából ered. A nemzet tehát olyan érték, amit az embernek védenie, építeni és erősítenie kell.

Nemzetben való létünk abból fakad, hogy az ember lényege szerint társas és történelmi lény. Az emberi kapcsolatok által tudjuk önmagunkat kibontakoztatni, és merítünk az előttünk lévő nemzedékek tudásából is. Egy híres amerikai gondolkodó szerint a negatív értelemben vett globalizmusnak öt halálos ellensége van. Az első az Isten és a vallás. Ez a legerősebb gyökérzet, ami tartást ad egy embernek. A tudás a Teremtő tökéletes, gyönyörű törvényeiről, harmóniájáról, amit a világba ültetett, s amit az embernek ki kellene olvasnia. Mindenekelőtt ezt a gyökért akarják elfűrészelni. A második a család: a szálak, amelyek szeretteinkhez kötnek. A szingli a legideálisabb fogyasztó, a legkönnyebben manipulálható ember. A harmadik a nemzet, azaz a kötelék, ami múltunkhoz, őseinkhez, anyanyelvünkhöz és az anyaföldhöz köt minket. A negyedik halálos ellenség érdekes módon a fizikai föld: valaki azt mondta, hogy az utolsó magyar nemesek a magyar parasztok voltak, akiknek még saját földjük volt, és így nem lehetett őket meggyőződésükből könnyen kizökkenteni. Ezt a földet is ki kell húzni az emberek lába alól. Az ötödik halálos ellenség pedig a közösségek: minden olyan hely, ahol emberek együtt álmodják, tervezik a jövőjüket.

A negatív értelemben vett globalizmus elpusztítja a különbözőségeket, elsősorban a haszon és a tőke érdekében. A kereszténység meggyőződése, hogy a nemzet érték. Az emberi természetből fakad, és ezért egy közösségnek, illetve az általa választott kormánynak és államnak kötelessége és joga is ezt az értéket védeni, a nemzet biztonságának, kultúrájának fennmaradását óvni. Ez az egyik érték, amit fontos látni a migrációval kapcsolatban. Ilyen értelemben a kerítés, amelyet Magyarország épített, keresztény szempontból is teljesen helyeselhető egy ilyen válságos történelmi pillanatban.

Sokan értelmezték a magyar migrációs politikával szembeni kritikaként Ferenc pápa sorait, miszerint hidakat kell építeni, nem pedig falakat.

A katolikus egyház tanítása – mint ahogyan azt megtaláljuk a katolikus egyház katekizmusában – mindig is azt hangsúlyozta, hogy a migráció esetében a bevándorlónak nem csak jogai, hanem kötelességei is vannak. Az egyik legfontosabb kötelesség például, hogy a határnál meg kell állni, be kell mutatkozni és be kell nyújtani a kérelmet a maradásra. A befogadó országnak pedig joga van mérlegelni, hogy hány bevándorlót, illetve milyen végzettségű, kultúrájú egyént kíván fogadni. Egy ország határok nélkül nem tud létezni, mint ahogyan egy test sem tud bőr nélkül létezni. Európa határok nélkül hosszú távon nem tud fennmaradni.  

Ez tehát az egyik érték, amit említett. Mi lenne a másik?

A nemzet megóvása mellett a másik fontos érték – és ezt a két értéket kellene egyensúlyba hozni –, hogy a Földet a Teremtő minden embernek szánta. Arra teremtette a világot, hogy a Földön minden ember emberhez méltó életet élhessen. Bárhol a Földön az emberi megélhetés veszélyeztetve van – akár háború, akár természeti katasztrófák, akár szélsőséges szegénység miatt –, az az emberiség felelőssége is, és kötelessége segíteni a helyieken. Képzeljük el, hogy Európába 200 év múlva becsapna egy meteor, és előre lehetne tudni erről! Az itt élő embereknek joguk lenne arra, hogy a földön máshol túlélési lehetőséget kapjanak.

Ez a Föld az emberiség közös tulajdona.

A Hungary Helps a helyben való segítést szolgálja? 

Nyilvánvalóan a segítés első módja a helyben való segítés, ennek jó példája a jelenlegi Hungary Helps program. Nagyon helyesen teszi a program, hogy iskolákat és falvakat épít fel, ez gyönyörű és nagyon is előre mutató módja a segítésnek. Bízom benne, hogy más európai országok is felismerik ennek a fontosságát, ahogyan néhányan – például az Aid to the Church in Need segélyszervezet és mások – már nagyszerű programok segítségével teszik is ezt. Nehézségben lévő közel-keleti keresztény testvéreinknek is joguk van arra, hogy megmaradjanak őseik földjén, és saját kultúrájukban, saját hazájukban élhessenek. Jómagam három és fél évet tanultam Betlehemben, úgyhogy nagyon közelről láttam a közel-keleti keresztények nehézségeit, egyben hősies hitét és helytállását is. Azonban vannak olyan helyzetek, amikor a probléma helyben nem megoldható. Ilyenkor nagyon fontos, hogy az egész Föld lakossága – nem csak a szomszédos országok, nem csak a legközelebbi biztonságos államok – segítsenek, így Magyarország is. Fontos megőrizni határainkat, de éppen ilyen fontos a valóban rászorulók beengedése. 

Beszéljünk akkor azokról, akiket már beengedtek. Hogyan látja püspök úr a keresztény-muszlim együttélés kérdését Európában?

Ez egy nagyon komplex kérdés. XVI. Benedek pápának volt egy nagyszerű beszéde Regensburgban, ami miatt sokan támadták, noha ez egy rendkívül fontos, jövőbelátó beszéd volt. Ezen beszédében arról értekezett, hogy a vallásnak nagyon fontos eleme kell, hogy legyen az emberi értelem és a szabad akarat elfogadása. Ő ezt teológiailag is megindokolta: nyilvánvaló, hogy a hit és a tudás sosem állhat ellentétben egymással. Mert a hit és a tudás is ugyanarra az egy valóságra épül, ugyanannak a titkait tárja fel.

Egyetlen valóság van, melyet a tudomány mérésekkel és kísérletekkel vizsgál, a hit pedig egy fokkal mélyebbre ásva, azzal az intuícióval, amit a szeretet, a remény és a hit ad az embereknek. Ám a valóság egy, a tudomány és a hit között nem lehet ellentét. Éppen ezért minden hiteles vallás tiszteletben kell, hogy tartsa a tudományt, az értelmet, a filozófiát és az emberi szabad akaratot, a vallásszabadságot és a keresést. És ez a gondolat főleg az iszlám felé volt egy üzenet, avagy kérés. És ez ma is a legfontosabb kérés a keresztény kultúra részéről az iszlám felé: hogy legyen helye az iszlámban a kutatásnak, a kritikának, a gondolkodásnak, a szabad akaratnak és a vallásszabadságnak. Ez az egyik legnehezebb pontja a muszlim mentalitásnak: hogy annyira hangsúlyozzák az Isten végtelen akaratát, illetve hogy a Korán egy az egyben Isten akaratának lediktálása, hogy ebben a vallásban sajnos nagyon kevés tere van a szabad akaratnak, és az emberi kutatásnak szinte semmi helye sincs, vakon el kell fogadni, amit a Korán-versek írnak. Alig van módja a magyarázatnak, alig van helye az emberi szabadságnak és értelemnek. Ez okozza legmélyebb szinten a nehézséget az iszlám és a kereszténység együttélésében. Ezzel együtt az is igaz, hogy hála Istennek az emberi szív erősebb, mint a rárakódott kulturális nehézségek. Így hát az átlagos muszlim szíve ugyanúgy a teremtő Istennek az alkotása, mint a miénk: szeretetet akar és törekszik a jóra. A muszlim emberek többsége szívének szeretete erősebb, mint a szélsőséges hangok. 

A püspök úr immár hosszú évek óta a roma pasztoráció, a cigányok között végzett misszió szónoka. Hogyan látja a cigányság helyzetét az elmúlt évek során Magyarországon? 

Jelenleg hazánk lakosságának körülbelül 8%-a roma, és ez az arány jelentősen nőni fog a jövőben. Ez is mutatja, hogy nemzetünk egyik nagy sorskérdése: megtanulunk-e mi, cigányok és nem cigányok egymást tiszteletben tartva együtt élni közös hazánkban? Az egyik legnagyobb probléma a munkanélküliség. A rendszerváltás után hamar leépült az a rendszer, ahol minden munkaképes roma dolgozott, és 1993-ra már csak a munkaképes romák csupán 28%-ának volt munkahelye, tehát alig három év alatt a kétharmaduk elveszítette állását. Ez óriási tragédia volt. Tulajdonképpen a legtöbb jelenlegi nehézség oka itt keresendő. Ebben a nehézségben jelentős előrelépés volt a közfoglalkoztatási program. Ez rengeteg hátrányos helyzetű embernek adott egyszerű munkát. Ezek ugyan nem igazi munkahelyek, amelyek során rendes fizetést kap az ember, hanem a közösségért végzett segítő munkák, amelyért nagyon szerény fizetést adnak. A valódi értéke a programnak, hogy sok roma átérezhette: ugyanennyi fáradsággal, amennyivel most elkezdte a közfoglalkoztatási programot, egy rendes munkahelyre is mehetne, ahol sokkal többet keresne. Sokan a közfoglalkoztatás első lépcsője után léptek be a rendes piaci munkahelyre, tehát elindult egy határozottan pozitív folyamat. Ezzel együtt messze vagyunk attól, hogy a problémát megoldottnak tekintsük, főképp Északkelet-Magyarországon olyan régiók és falvak vannak, ahol óriási a nyomor és nincs munkalehetőség.

A magyar kormánynak kiemelt figyelmet kellene szentelnie például Borsod megye északi részére, ahol széles körű az elkeseredettség és a kilátástalanság, piacképes munkahelyekre lenne szükség. 

Beszélgetésünk elején említette a negatív globalizmust. Létezik pozitív globalizmus is?

A globalizmusnak pozitív eredménye, hogy tudunk egymásról és tudunk egymásnak segíteni a kapcsolatok által. Ismerhetjük az afrikai ember bajait és segíthetünk is rajta. Hallgathatjuk más kultúrák bölcsességét, értékeit, művészetét és tudományát. Ebben nagyon sok kincs is van.

A püspök úr sokszor kritizálta a kapitalizmust, így hát adódik a kissé talán világnézeti kérdés: mennyire egyeztethető össze a kereszténység és a szabad piac? Lehet-e kapitalizmust csinálni keresztényi elvek mentén?

A kereszténység magát a magántulajdont mindig is jónak tartotta, mégpedig azért, mert biztosítja az egyén szabadságát. Ha egy családnak van egy kicsike telke, háza és pénze, akkor már van némi mozgástere, amivel szabadon alakíthatják életüket, jövőjüket. Ha ezt elveszik az embertől, akkor emberségében nyomorítják meg. Éppen ezért a kommunizmust, a magántulajdon eltörlését az egyház mindig is negatívnak és rossznak tartotta.

Pedig Tamás Gáspár Miklós éppen most örvendezett egy interjújában, hogy szerinte sok marxista fiatal jön haza nyugatról…

A kommunizmus történelmi bűnei borzalmasak. Körülbelül 100 millió ember halt meg a kommunista diktatúrák felépítése és működtetése során. Csak a Szovjetunióban mintegy 20 millió ártatlan embert öltek és kínoztak meg a kommunista diktatúra érdekében. Kínában és másutt is borzalmas véráldozatokba került, s így a történelem igazolta az egyház ősi bölcsességét. A kommunizmus embertelen, hiszen nem tartja tiszteletben az ember szabadságát és legalapvetőbb jogait. Embertelen, mert gyűlöli a vallást és az Istent, aki az emberi méltóság legfőbb és egyetlen végső megalapozója. Ám az, hogy az egyház elítéli a kommunizmust, még nem jelenti azt, hogy a kapitalizmust egy teljesen helyes rendszernek gondolná. II. János Pál pápa mindig úgy fogalmazott, hogy van egy harmadik út. Ferenc pápa is nagyon éles szavakkal szokott fogalmazni a mai vadkapitalizmussal szemben, amikor azt mondja, hogy ez a gazdasági rendszer öl, emberek és családok életét nyomorítja meg. Jelenleg a világgazdaság rendkívül igazságtalan. A világ lakosságának leggazdagabb 20%-a fogyasztja el a Földön megtermelődő javak –ásványkincsek, élelem, energia – mintegy. 84%-át, míg a legszegényebb 20%-nak csupán 1,4%-a jut. A Zürichi Egyetem kutatása szerint a Föld magántulajdon vagyonának mintegy 40%-át 147 cég birtokolja, és ha el tudnánk jutni a tulajdonosokig, akkor talán még kisebb lenne ez a szám. 

Mit javasol ezzel szemben? Netán állami beavatkozással kéne kiegyenlíteni a világvagyon eloszlását?

Az egyház azt gondolja, hogy a magántulajdonhoz való jog nem egy mindenek feletti jog. Felette áll a minden ember megélhetéséhez való joga. A Föld javainak a végső tulajdonosa a teremtő Isten, aki alkotta, és aki minden embernek szánta ezt a gazdagságot.

A Föld végső tulajdonosai nem a milliárdosok, hanem minden ember.

Ezt nevezi úgy az egyház társadalmi tanítása, hogy „a javak egyetemes rendeltetése”. A magántulajdon jogának korlátozása sajnos teljességgel hiányzik mai jogrendszerünkből, jelenleg a magántulajdon mindenek feletti, korlátlan jog, és ez rendkívül kártékony. A tőke jelenleg igen kevesek kezében koncentrálódik, így a haszon is kevesek kezébe jut, és e miatt az egész világgazdaság újra meg újra válságokon megy át. Néhány embernek ez a gazdasági berendezkedés nagy döntési hatalmat ad a világ alakításában, emberek százmillióinak viszont korlátozza a döntési lehetőségeit. Ha mára sikerült odáig eljutnunk, hogy senkinek sem lehet magánhadserege, hanem azt egy állami monopóliumnak tekintjük, akkor éppígy a magántulajdonra is ki kellene találnunk korlátokat. Például meg lehetne határozni, hogy milyen típusú javakból mennyi lehet maximum egy ember birtokában, vagy melyek azok a javak, amelyek sosem állhatnak magántulajdonban – gondolok például az ivóvízre. Hasonlóképp ki kellene találni komoly vagyonadókat a föld leggazdagabbjai vagyongyarapodásának megakadályozására. 

Sokan a keresztény értékekre leselkedő veszélyként tekintenek a populizmusra. Keresztényi szemmel mit lehet elmondani a Trump-jelenségről és az európai nacionalista fellendülésről?

A demokratikus jogrendszer szükségszerű következménye, hogy nagy tömegeket kell meggyőzni a választásokkor. Ennek eredménye, hogy nem nagyon lehet árnyalt gondolatokat, bonyolult okfejtéseket átadni, egyszerűen kell fogalmazniuk a politikusoknak. Ez önmagában nem is baj, lehetséges egyszerű igazságokat hitelesen átadni, ez még nem tekinthető negatív populizmusnak.

A lényeg, hogy az üzenet valóban igaz legyen, akkor is, ha leegyszerűsített.

Hiteles értékeket kell átadnia, amelyek az emberek kibontakozását segítik. Fontos, hogy nagyjából teljes legyen a kép a valóságról, még akkor is, ha egyszerűen, de fontos alaptényeket kell feltárni. Ebben nagy szerepe kellene, hogy legyen a médiának, mely segíthetne megérteni a közéleti viták hátterét és tényeit. 

Karácsonyhoz közeledve sajnos elharapózott a feszültség, az erőszak Budapest utcáin, magasra szökelltek az indulatok. A püspök úr milyen üzenettel biztatná olvasóinkat karácsony ünnepén?

A karácsony nem az ajándékok ünnepe, nem a fogyasztásé, de még csak nem is egyszerűen az emberi szeretet ünnepe. Az emberi szeretet néha nagyon gyarló, véges, sebzett. Nem önmagunkat ünnepeljük karácsonykor, hanem az Isten szeretetét. Azt ünnepeljük, hogy létünk nem értelmetlen: nem csak úgy magától jött elő a semmiből ez a gyönyörű hatalmas világmindenség, nem csak úgy magától sarjadt elő az élettelenből az élet, az élők közül pedig az ember. Létünknek oka van, a Teremtő bölcsessége és jósága áll a világ titka mögött, Őbelőle vagyunk. Arra lettünk teremtve, hogy az életünk kiteljesedjen és boldog legyen. Nem elég, hogy az utcák és a kirakatok ragyognak, a szívünknek és a családjainknak is ragyognia kellene. Ezt csak a Teremtő fényével lehet meggyújtani. Kívánom a Mandiner minden kedves olvasójának, hogy az ünnep napjain nyissák ki szívüket felfelé, és próbálják meg a teremtő Isten békéjéből, szépségéből eredő fényt beengedni az életükbe.

Püspök atya! 2017-ben került a Szombathelyi Egyházmegyébe. Mennyire sikerült megismernie a hitoktatás helyzetét egyházmegyénkben? Mely erősségeket lát, és mely területeken kell erősítenünk?

Az egyházmegyében 56 főállású hitoktató, 34 óraadó és 72 pap vagy szerzetes végzi a gyerekek hitoktatását. Összesen 10 482 gyerek jár fakultatív hittanórákra és 12 371 a kötelezően választható hit és erkölcstan órákra (a fakultatív hittanosok szinte mind egyben hit és erkölcstanosok is). Főként falvakban az iskolás gyerekek gyakran 100%-a hittanos. Városokban ez az arány kisebb, és a felső tagozatos hittanosok száma is jóval alacsonyabb, mint az alsósoké.

Ezek a statisztikai adatok szépek, akár megnyugtatónak is tűnhetnek. Azonban sajnos az is igaz, hogy a bérmálás után a gyerekek nagy többsége nem jár többet szentmisére, semmiféle kapcsolatot nem ápol a hittel.

Örülnék annak, ha a hitoktatók nem a tananyag részleteire koncentrálnának, hanem a legalapvetőbb kérdésekre (Létezik-e Isten? Miért fontos egyáltalán a hit kérdésével foglalkozni? Ha Isten jó, honnan van a világban annyi rossz? Miért pont keresztény legyek, és ne buddhista, vagy más vallású? Honnan tudjuk, hogy Jézus valóban több volt, mint egyszerű ember? Az erkölcsi parancsok nem tesznek rabbá, boldogtalanná? Hogyan magyarázhatóak az egyház bűnei a múltban és a jelenben? Honnan tudjuk, hogy van folytatás a halál után?) A mai gyerekekben a hit legalapvetőbb kérdései merülnek fel. Ezért nem helyes, ha ehhez képest lényegtelen részletekkel foglalkozunk, az ő kérdéseiket pedig nem válaszoljuk meg soha igazán.

Nagyon örülnék, ha minden bérmálási felkészítés része lenne egy legalább 3 napos lelkigyakorlat, ahol a gyerekek élményszerű módon átélhetnék Isten közelségét, a közösség erejét.

Nemrég látott napvilágot az a pontrendszer, amelyet a 2018-2019-es tanévtől vezetnek be. Mi a célja a rendszernek, miért volt rá szükség? Hogyan zajlott ennek a tervnek a kidolgozása? Hogyan fogadták a hitoktatók?

Ahogyan a tanárok-tanítók esetében ez már évek óta működik, úgy a hitoktatóknál is már igen sok egyházmegye (pl. Szeged-Csanád; Debrecen-Nyíregyháza; Pécs) bevezetett egy továbbképzési pontrendszert. Ennek kettős célja van. Egyrészt szeretnénk nagyobb szabadságot adni abban, hogy minden hitoktató kiválassza a számára fontosnak tűnő, szimpatikus, hasznosnak látszó továbbképzéseket. Másrészt szerettük volna erősíteni a továbbképzés szükségességét, fontosságát, különösen is az óralátogatást és a pedagógiai, informatikai képzést. Úgy gondolom, hogy óriási felelősség és lehetőség fiataloknak Istenről, hitről, szeretetről beszélni. Mindent meg kell tennünk, hogy a lehető legfelkészültebb módon végezhessük ezt az apostoli küldetést.

Elindult nemrég egy mentorképzés is egyházmegyénkben, amelyről olvashattak már a Martinus havilapban a hívek. Hogyan folytatódik ez a képzés az idei tanévben?

A mentorképzés utolsó éve következik. A mentorok ebben a tanévben már gyakorlatban is fognak hittanórákat látogatni, hitoktatókat segíteni. A jövő évtől pedig kb. 10-12 mentor fogja hosszú távon segíteni a hitoktatók munkáját.

Az Ön hittankönyvéhez diafilm-sorozat is készült. Mit gondol, mennyire kell változnia a tananyagot feldolgozó könyveknek, hogy a mai kor gyermekeinek is érdekesek legyenek? Hogyan segíti az egyházmegye a hitoktatókat abban, hogy könnyebben tudjanak a diákokhoz szólni?

A hittankönyv mindig csak egy kiindulási pont. A hitoktatónak sokszor kell tudnia teljesen elszakadni a tananyagtól, hogy a gyerekek kérdéseire válaszoljon. Ez mindennél fontosabb.

A tankönyv anyagát ki kell egészíteni történetekkel, rejtvényekkel, esetleg játékokkal, énekekkel, vetélkedővel, képekkel, kisfilmekkel. Nagyon nagy szükség volna arra, hogy ilyen segédeszközök nagy mennyiségben álljanak a hitoktatók rendelkezésére. Ezen a téren még nagyon sok tennivalója lenne az egyházmegyei hitoktatási bizottságnak.

Mennyire fogadják el a nem egyházi fenntartású intézmények az egyházmegye hitoktatóinak munkáját?

Ez intézményenként nagyon változó. Függ az intézmény vezetőitől és tanáraitól, függ a hitoktató személyiségétől, a település mentalitásától. Többnyire a kapcsolat jó az iskolák és a hitoktatók között. Van azonban néhány hely, ahol igazi tantermet sem biztosít az iskola, ahol gyakran viszik el a gyerekeket hittanóráról mindenfajta ürüggyel, ahol éreztetik a hitoktatóval, hogy egy megtűrt személy az intézményben.

Miért mondhatjuk, hogy a jövő a hitoktatásban van? Hogyan buzdítaná a szülőket, hogy válasszák bátran az iskolai keretek közötti hitoktatást az erkölcstannal szemben?

Az hogy egy gyerek boldog lesz-e, az nem azon múlik, hogy mennyi pénze lesz, mennyi sikert tud majd elérni. Sokkal inkább azon, hogy fogja-e tudni szeretni a házastársát, a gyermekeit, hogy tud-e nagylelkű lenni, látja-e majd értelmét az életének, át tudja-e élni, hogy Isten betölti a szívét. Az emberi szívet egészen csak az Isten tudja betölteni.

A szülő a legnagyobb jót teszi a gyermekével, ha ehhez az éltető forráshoz, a Teremtőhöz odavezeti a gyermekét. A gyermek legfőbb nevelője az Isten. Nagyon sok mindent, amit a szülő soha nem fog tudni elérni a gyermek szívében, azt az Isten elvégzi, megteszi.

Amikor én gyerek voltam, Budapesten alig volt iskolai hittan. Templomokban, plébániákon lehetett hittanra járni. A szüleim nagyon figyeltek arra, hogy a lehető legjobb hittancsoportokba kerüljünk bele. Számomra a hittan élmény volt. Egy érdekes, csodálatos világ nyílt meg ott a számomra. Kérem a kedves szülőket, hogy ne zárják el a gyermekeiket ettől a csodálatos lehetőségtől, amely talán az egész életükre nagy és pozitív hatással lesz.

H. Pezenhófer Brigitta 

Nagyon nagy örömmel, nagy szeretettel köszöntök mindenkit. A Biblia és Jézus maga arra tanít minket: legfőbb parancsunk az élet, legfőbb törvény a szeretet. Mégpedig azért, mert maga a teremtő Isten, aki alkotta az univerzumot, és alkotta az embert, ő is Atya, Fiú és Szentlélek örök szeretete. Ez az élet forrása, ebből vannak a galakszisok, atommagok, ebből van az ember. Akkor lesz az életünk teljes, akkor tud kibontakozni, ha szeretetben élünk. Ez egy lét-törvény. Aki ezzel szemben él, az lassanként elpusztul, legalábbis lelki/szellemi értelemben.

Ez igaz a nemzetek életére is. Ha magyarságunk – pl. a Trianon miatti elkeseredésében – elkezd más népeket lenézni, elkezd gyűlöletben, bosszúvágyban élni, akkor a nemzetünk lelkileg elsatnyul, elpusztul. Az élet törvénye csakis a szeretet útján található meg és kereshető. A bibliai szeretet-törvény nem valamifajta bárgyúságot jelent. Nem azt jelenti, hogy a feketét is mondjuk fehérnek, a rosszat is mondjuk jónak, hogy mindenre kedvesen mosolyogjunk. Jézus például olyat is mond, hogy ha vét ellened a felebarátod, akkor fedd meg. Nem azt mondja, hogy nyeld le, hanem azt mondja, hogy szólj neki. Néha, amikor nem szólunk, nem mondjuk ki az igazságot, ez nem is annyira szeretetből fakad, hanem kényelmességből. Ha a másik élete számít, ha az igazság számít, akkor bátran, még akkor is, ha ez nehéz, az ember kimondja. Másutt Jézus azt mondja, hogy legyetek az emberekkel szemben óvatosak, legyetek szelídek, mint a galambok, de okosak, mint a kígyók. A szeretet-himnuszban azt olvassuk: a szeretet nem örül a gonoszságnak, hanem örömét az igazság győzelmében leli. A szeretet tehát nem bárgyúságot jelent. Jelenti például azt, hogy szabad magamat védeni, sőt néha kötelességem is magamat védeni. Ahogyan az emberi szívbe nem mindent kell beengedni, nem mindenfajta rágalmat, rosszindulatot, támadást, hanem csak azt engedjük be, aki minket ismer, és szeret. A szívünk szentélyét védjük.

Éppen így egy népnek is szabad magát védeni, sőt kötelessége. Ahogyan ezt tette millió alkalommal az Ószövetség népe, vagy tette Kapisztrán Szent János Nándorfehérvárnál. Az evangéliumi szeretet tehát nem bárgyúságot jelent. Azonban az evangélium határozottan tanít arra, hogy soha ne gyűlöljünk. Az emberben a gyűlölet gyökerei lassanként elkezdenek növekedni, erősödni, ez egy mérgező dolog, ami minket is pusztít. Jézus ezért mondja, hogy az ellenség felé sohase gyűlölettel fordulj, ne válj olyanná, mint ő. Hanem mindig szeretettel, vagy Pál apostol azt mondja: ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval. Böjte Csaba atyának nagyon híres mondata az, hogy ha egy helyen sötétség van, azt karddal nem lehet szétkaszabolni, de elég meggyújtani egy gyertyát, és a sötétség máris menekül. A rosszat jóval lehet legyőzni. Ezt teszi Jézus a kereszten: a világ gyűlöletét szeretettel győzi le. Böjte Csaba atya gyakran mondta, hogy az ő egész élete egy kicsit nemes bosszú, azért amit átélt az ő édesapja, azért amit átélt az erdélyi magyarság. Nagyon sokáig forrt benne a fájdalom, a méreg. Egy idő múlva arra jött rá, hogy a legnemesebb bosszú, ha szebbé teszi a világot. A gyerekek szívébe szeretetet vitt, fényt vitt. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.

Két bibliai történetet emelnék ki. Az egyik az az eset, amikor azt halljuk, hogy valaki tartozik egy szolgatársának 100 dénárral. 100 dénár akkoriban egy elég jelentős összeg volt, 1 dénár volt egy szegény embernek 1 napi keresete, tehát 100 dénár több mint 3 hónapi kereset volt, akár félmillió-egymillió Ft körüli összeg ez a tartozás. Abban az időben szokásos volt, hogy az ilyen adósokat börtönbe vetették, adósok börtönébe. Igen gyakran meg is ostorozták őket, hogy lássa a rokonság, megsajnálja és segítsen az adósságot kifizetni. Amit a szolga tesz, amikor börtönbe vetteti a szolgatársát, az teljesen normális. Abban az időben ezt így csinálták. Mi is igen gyakran azt gondoljuk, azt hogy haragszom, bosszút állok, veszekszem családomban, békétlenségben élek, ez normális, mindenki így él. Mikor válik a szolgának a tette borzalmassá, szörnyűvé? Akkor, ha tudjuk, hogy előtte, egy néhány perccel azelőtt 10000 talentumot engedett el neki az úr. Ettől válik szörnyűvé, amit tesz. Jézus arra akar tanítani, hogy az életünket ebben a háttérben lássuk, abban hogy én is kaptam 10000 talentumot. Ingyenesen kaptam az életemet. A Teremtő Isten hívott engem is létre. Ha nem akarta volna, hogy létezzen a világegyetem, és létezzek én is, akkor nem lennék. Ingyen kaptam a létemet, ingyen kaptuk ezt a gyönyörű világot, ingyen kaptuk Istennek a keresztig elmenő szeretetét. Ha ebben a háttérben látom az életemet, akkor nagyon természetes lesz, hogy bőkezű vagyok, hogy szeretek.

A másik történet pedig a konkoly és a búza története. Amíg a két növény kicsi, éppen csak kinő a földből, alig lehet őket megkülönböztetni. Éppen így van a nagyon bonyolult emberi életben is. Jót és rosszat nagyon nehéz elkülöníteni. Mi emberek képtelenek vagyunk rá, ezért az Isten az ítéletet nem bízza ránk. Nem sarlókat ad a kezünkbe, hanem csak magvetést. Ebben a világban teljes rendet tenni, teljes igazságot szolgáltatni nem lehet. Ebben a földi világban teljes igazság soha nem lesz. Az öröklét távlatában lesz valamifajta igazság, beteljesedés, de ebben a véges, gyarló földi világban soha teljes igazság nem lesz. Isten nem is bízza ránk az ítéletet, hanem a szeretet magvetését.

A Biblia ebben a keretben beszél a népek kiengesztelődéséről is. Például Izrael népének a két nagy ókori ősellensége Babilon és Egyiptom úgy jelenik meg a Bibliában, hogy ők is Isten népei lesznek. Békesség lesz a népek között. Izaiás könyvében ezt halljuk: nemzet nemzet ellen kardot többé nem emel, nem készülnek többé háborúra. Minden vérben forgatott ruhát elégetnek, sehol nem ártanak, és nem pusztítanak az én szent hegyemen. Isten álma a népek békéje, kiengesztelődése.

Mi következik ebből a Kárpát-medence népei számára? Úgy gondolom, hogy következik az, hogy például a trianoni békediktátumot nem kell igazságosnak mondani. Nem kell elrejtenünk ennek a fájdalmát. Nem kell félnünk kimondani azt, hogy ez a fájdalom soha nem fog teljesen elmúlni. Nem kell megünnepelnünk Trianonnak az évfordulóját, sőt talán azt is kell kérnünk a Kárpát-medence többi népétől, hogy értsék meg a mi fájdalmunkat. A kiengesztelődés nem az igazságosságnak az eltűntetése, letagadása. Nagyon érdekes dolgokat mond Szent II. János Pál pápa a nemzetekről, a nemzetek kiengesztelődéséről. Például azt mondja, hogy a szabadság az egy olyan dolog, amiért harcolni kell és minden nemzedéknek fizetnie kell érte, és minden nemzedéknek el kell azon gondolkodni, hogy mi eleget fizettünk-e a népünk szabadságáért. Aztán azt is mondja, hogy egy elrabolt föld, amit egy nemzettől elvettek, az a népe után kiált, a népe pedig virraszt, várja a pillanatot, amikor itt a lehetőség, hogy a föld visszakapja a népét. Vagyis az egyház úgy gondolja, hogy a népeknek is vannak jogai. A nép nem mesterséges kreálmány, hanem a Teremtő Isten akaratából létezik, természetes képződmény. Abból adódik a nemzeti létünk, hogy az ember történelmi és társas lény, van anyanyelvünk, van anyaföld, amihez kötődünk. Ezt a kincset őrizni a hitünkből is fakadó kötelességünk. Ugyanakkor nagyon fontos lenne arra figyelnünk, hogy ez a fájdalom soha ne váljék a szomszédos népek elleni bármifajta megvetéssé. Még kevésbé gyűlöletté, rosszindulattá. Sőt azt gondolom meg kellene nekünk magyaroknak tanulni, őszintén örülni, annak hogy létrejött a független szlovák állam, létrejött a független horvát állam. Ezek a népek végre önrendelkezési jogokkal bírnak, végre a kultúrájukat kibontakoztathatják. Trianon kapcsán ezt is ki kellene fejezni, hogy ennek őszintén örülünk. Nagyon fontos lenne őszintén szembenézni a múltunk botlásaival, gyöngeségeivel. Azzal együtt, hogy a magyarság sokat tett is a nemzetiségekért, de nagyon sokat vétett is ellenük.

Hadd idézzek föl egy talán meglepő dolgot Käfer Istvánnak egyik nagyszerű könyvéből – Magyar szlovákságismeret – egyik legnagyobb magyar költőnk, Vörösmarty Mihály egy eléggé provokatív és negatív szlovák újságcikkre, ami azt mondja: millió jövevényszó van a magyar nyelvben szlovák, illetőleg tót nyelvből, a tót nélkül meg se tudnánk szólalni. S erre Vörösmarty írt egy verset, amit nem teszünk bele a kötetekbe, mert eléggé szégyenletes és furcsa, amit ő ír:

Azt mondod: ha magyar szóból a tót kimaradna,
Szólani nem tudván, bőgene a’ ki magyar.
Hogy lehet az, hogy te egészen tót csak bőgni tudsz, és
Medve hazádban nem hallani emberi szót.-
“Krk, Szmrt, prszt – ” Ne üvölts! mert elfúlsz tőle ‘s bögyödből
A zab, melyet evél, – vissza böfögve megöl.

Nem ritka sajnos magyar tollból ilyesfajta megjegyzés, ilyesfajta mentalitás szlovákok, románok és mások felé. Ezzel is fontos lenne szembenézni. Azzal, hogy 1874-ben a szlovák nyelvű gimnáziumokat bezárták, 75-ben a Matica slovenská kulturális egyesületet pánszlávizmus vádjával bezárták. De akár a II. Világháborúban Kárpátalján rengeteg nemzetiségi oktatási intézményt beszüntettek. Vannak bűneink. S ezzel fontos lenne őszintén szembenézni.

Hadd fogalmazzak meg egy-két javaslatot a témával kapcsolatban. Nagyon örülnék annak, ha a trianoni évforduló alkalom lenne a magyarságnak, például arra, hogy szembesüljünk azzal, milyen óriási kincseket kaptunk a nemzetiségeinktől is. Mennyi nagy költőnk, művészünk, építészünk, tudósunk, a történelmünk nagy alakjai közül hányan a nemzetiségeink közül valók. Sajnos rengeteg magyar fiatalnak erről fogalma sincs. Akár jónak látnám egy ilyen kislexikon kiadását ilyesfajta címmel, hogy Kárpát-medence közös kincsei. Fölnyitni a szemünket arra, hogy mennyire összetartozunk, mennyit kaptunk egymástól. Beszélni arról, amit mi magyarok tettünk a nemzetiségekért, de azt is, amit tettünk esetleg ellenük.

Nagyon örülnék annak, ha középiskolai tankönyvekbe egyre inkább bekerülne a szomszéd népek irodalma, költészete, művészete, tudománya, híres emberei. Gimnáziumban egyébként mi rengeteget tanultunk – a ferences gimnáziumban ilyen magyar tanárunk volt, aki szlovák, szlovén, horvát stb. költőknek a verseit tanította nekünk.

Nagyon örülnék annak, ha az egyetemeken a Kárpát-medence nyelveinek, kultúrájának hangsúlyos helye lenne és maradna. Nemcsak gazdasági szempontból mérlegelnénk ezt, sokkal nagyobb ennek a tétje.

S egy utolsó gondolat, ami a Kárpát-medence népeit leginkább összeköti az a hitünk. Nagyon sok ilyen élményem volt, ahol ezt átéltem. Például Erdélyben zarándokoltunk és bementünk az egyik ortodox kolostorba, amit egyébként sajnos nagyon csúnya módon a Görögkatolikus Egyháztól vett át, vagy hát rabolt el az Ortodox Egyház, állami segítséggel. Szinte soha oda katolikus papot nem engednek be, de látták, hogy püspök jön, gondolták, mégiscsak illik a kapukat megnyitni. Bementünk a templomba és a kolostornak a vezetője ott állt, látszott, hogy rendkívül ideges, nem tudja, hogy mit csináljon, de végül is megengedte, hogy imádkozzunk, énekeljünk. S imádkoztuk méghozzá egy-két szót, amit egy kicsit tudtam románul is mondtam, egyáltalán, amit elmondtam utólag kiderült, hogy teljesen jól értette – és lehetett látni, hogy az az ember, aki rettentő ideges, lassanként megnyugszik, végére megszólalt magyarul, amit talán soha addig a paptársai előtt nem tett. Adott egy gyönyörű ikont. A keresztény hitünk az egyik legerősebb kapocs, ami összeköt. Talán mindannyian hallottuk azt, hogy a román parlament a család intézményét, mint férfi és nő szeretet-szövetségét definiálta. Szövetségesek vagyunk sokkal inkább, mint azt gondolnánk.

Azt kívánom, hogy ismerjék fel a testvériség útját, az élet útja az egyetlen járható út, amely előre visz. Nem az igazság letagadását jelenti, hanem egy tágabb, mindent sokkal átfogóbb egységet, valóságot, amiben helye van igazságnak is, de még főbb, első helye van a szeretetnek.

(Székely János szombathelyi megyéspüspöknek a 2018 szeptember 19-én tartott Jean Monnet estén elhangzott beszédének szerkesztett változata.)