Levél a másként gondolkodóknak Dr. Székely János megyéspüspöktől

Levél a másként gondolkodóknak Dr. Székely János megyéspüspöktől

Sokan úgy gondolják, hogy azonosneműekkel testi kapcsolatot létesíteni, vagy nemet változtatni teljesen normális és természetes. Az egyetlen baj szerintük csak az, hogy egyesek a társadalomban ezt nem tartják helyesnek, és ezzel fájdalmat okoznak a nemváltoztató, vagy azonosneművel együttélő személyeknek. Szerintük az ilyen intoleráns magatartást tiltani és büntetni kellene.

Akik így gondolkodnak, azoknak feltennék egy-két kérdést: 
– Miért olyan biztos Ön abban, hogy azonosneművel testi kapcsolatra lépni, vagy nemet változtatni teljesen természetes, nincs ezzel semmifajta probléma?
– Mire alapozza ezt a véleményét?
– Ön szerint a szabadság önkényt jelent?
– Ha másnak nem ártok, akkor bármit megtehetek, ami nekem pillanatnyilag tetszik, ami nekem jónak tűnik?
– Ez az emberi viselkedésmód zsinórmértéke?
– A szabadságunk független a valóságtól, a testünkbe, az atomokba, a sejtjeinkbe, a lelkünkbe beleültetett gyönyörű harmóniától?
– Miért annyira biztos abban, hogy a nemváltoztatással, vagy az azonosneművel való testi kapcsolattal nem árt másnak és/vagy önmagának?
– Az ökológiai kérdések esetében tiszteletben kell tartanunk a természet gyönyörű objektív törvényeit és az ezek által nekünk szabott korlátokat, a saját testünkkel kapcsolatban azonban nem? Miért ez a különböző bánásmód?
– És főként: miért akarják a maguk véleményét feltétlenül rákényszeríteni az egész társadalomra?
– Miért nem tudják elfogadni és tolerálni, hogy vannak – elég sokan a Földünkön – akik ezt nem így gondolják, nem így érzik?
– Miért van az, hogy gazdag nyugati országok ahhoz kötik az éhező országoknak adott segélyeket, hogy ezek az országok korlátlanul és ingyenesen elérhetővé tegyék az abortuszt, törvénybe iktassák az azonosneműek házassághoz való jogát a gyermekörökbefogadás jogát is beleértve? Miért akarják rákényszeríteni más népekre a maguk mentalitását?
– Miért ítélik el azt a pszichiátert, aki az azonosneműek iránti nemi vonzalmat valamilyen sérülés eredményének tartja, és esetleg segíteni próbál egy olyan kliensének, aki szeretne a férfi-nő kapcsolat irányában elmozdulni az életében? Miért nem lehet tolerálni ennek a pszichiáternek a véleményét és a hozzá forduló kliens szándékát?
– Miért van az, hogy a sportban, bármennyire is nőnek tekinti magát egy biológiai értelemben hímnemű személy, mégsem indulhat pl. futó számokban nőkkel együtt? Miért lehetséges az, hogy itt a társadalom véleménye és az objektív tény (az XY kromoszóma) mégiscsak erősebb, mint az ő szubjektív érzése, amellyel magát nőnek tekinti? Talán a sportot még komolyan veszi a mai, modern világunk? Az oktatást, a médiát, a családi életet már nem, ott a szubjektív önkény teljes mértékben dominál, de a versenyfutást még igen, ott még vannak objektív kritériumok?

 

Én – és velem együtt Földünk lakosságának igen nagy része – úgy gondoljuk, hogy a valóság, a realitás nem ellenségünk. 

Nem akadálya a szabadságnak. Úgy gondoljuk, hogy az igazi szabadság nem a realitástól elszabadult önkény. Úgy gondoljuk, hogy azt a gyönyörű harmóniát kellene megsejtenünk, ami bele van írva a világunkba, a testünkbe, a lelkünkbe, és ennek mentén, ezzel összhangban kellene megtanulnunk élni.


Az azonosneműekhez vonzódó személyt nem szabad megvetni, kiközösíteni, elítélni, hanem
szeretettel és tisztelettel kell hozzá viszonyulni. Ezt tanítani is kell a gyerekeknek (14 éves kor utántól, amikor a nemiségnek ilyen konkrétabb oldalairól is szót lehet már ejteni). 

De nem azt kell a gyerekeknek tanítani, hogy azonosneművel együttélni teljesen természetes; ki így, ki úgy. Nem azt kell tanítani, hogy nemet változtatni teljesen természetes, bátran megteheti bárki, akinek ilyen érzése van.

 Hanem azt kell tanítani, hogy az ilyen személyeket is megilleti a minden embernek kijáró tisztelet. Ez igen nagy különbség.
A gyermeknek joga van ahhoz, hogy édesanyja és édesapja legyen. Joga van ahhoz, hogy segítsék őt a nemiségének harmonikus kibontakozásában. Joga van ahhoz, hogy megszülethessen. Ezeknek a jogoknak a tiszteletben tartása nélkül nem elképzelhető egy emberhez méltó, szép, békességes, szeretettel teli társadalom.

Nem a köveket, hanem a tiszta forrást őrizzük – Dr. Székely János gondolatai a család körüli vitához

Nem a köveket, hanem a tiszta forrást őrizzük - Dr. Székely János gondolatai a család körüli vitához

Gyakran megtörténik, amikor egy-egy családot meglátogatok, hogy a férj és a feleség átölelik, átkarolják egymást. Ilyenkor a gyermekek sok esetben odaszaladnak, és ők is átkarolják a szüleiket, annyira boldogok. Ők is részesedni akarnak a szétáradó szeretetből, ebből a kristálytiszta forrásból. Ezt a forrást szeretnénk megőrizni a következő nemzedékek számára is tisztának, életadónak.

A Teremtő Isten úgy alkotta meg a világot, hogy a férfi és a nő szerelméből élet fakadjon, ez a szerelem túlcsorduljon, termékeny legyen. Azt akarta, hogy az emberi élet szeretetből, szerelemből fakadjon. Nem is csak a fogantatása pillanatában, hanem később is egy gyermek a szüleinek szeretetében, ebben a szeretettel, tisztelettel, odaadással, hűséggel, vidámsággal, kedvességgel teli légkörben nőhessen fel, ebben bontakozhasson ki az egyénisége. Ezért az édesanya, amikor gyermeket vár, akkor nem terhes, hanem áldott állapotban van. A szíve alatt nem egy magzat van, akit esetleg a felnőtt világ nemkívántnak is nyilváníthat és kiiktathat az élők sorából észrevétlenül, hanem egy kicsi emberi élet, egy apró gyermek. 

Vannak emberek, akik valamilyen oknál fogva inkább a saját nemükhöz éreznek vonzalmat. 

A kereszténység meggyőződése az, hogy amíg ez a vonzalom nem válik cselekedetté, addig az illető személy nem vétkes. Az azonosneműekhez vonzódó ember is Isten teremtménye és képmása, aki tiszteletet, befogadást, szeretetet kell, hogy kapjon. 

Sok esetben ezt a szeretetet és tiszteletet nem kapták és nem kapják meg a társadalomtól, gyakran a keresztényektől sem. Emiatt az ilyen személyek bocsánatát kérjük, és igyekszünk mindent megtenni, hogy a szüleik, barátaik, munkahelyük és az egyházi közösségek is a minden embert megillető szeretettel és tisztelettel viseltessenek irántuk. 

A kereszténység azt is helyesnek tartja, hogy a gyermekek számára az iskolákban és másutt ismereteket adjanak át a házasságról, a nemiségről, és ezen belül szóljanak az azonosneműek iránt vonzalmat érzőkről is. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy ezt mikor, és hogyan tegyük. Igen gyakran az ilyen tanórákon szinte szó sem esik az életre szóló szerelem, a hűség, a totális önátadás hatalmas titkáról, drámájáról és kihívásáról, hanem csak a testi kapcsolat technikai részéről adnak némi felvilágosítást. A gyerekekben sokszor az a végső tanulság szűrődik le, hogy ha el tudják kerülni a nemi betegségeket és a nemkívánt terhességet, akkor bátran fogjanak bele a barátjukkal, barátnőjükkel való testi kapcsolatba. Az ilyesfajta felvilágosítás hatalmas károkat okoz, amelyek a gyermekek és fiatalok egész életére kiható negatív következményekkel járnak.

Újabban az a téma is megjelenik ezeken a felvilágosító órákon, hogy mindenki bátran válassza meg a maga identitását. Hiszen teljesen természetes és magától értetődő az, ha egy fiú lány szeretne inkább lenni, vagy egy lány inkább fiú. Ebben őt senki ne akadályozza és befolyásolja. 

Mintha megfeledkeznénk arról, hogy az identitás nem olyan dolog, amit magunknak kitalálunk, hanem olyasvalami, amit elsősorban kapunk. 

Nem mi találjuk ki az anyanyelvünket, hanem kapjuk, és ezen nem tudunk változtatni. Nem mi találjuk ki a szüleink, a családunk történetét, és azt sem, hogy a történelemnek melyik korszakába születtünk. 

Az ember nem a maga teremtője. 

Az identitás elsősorban kapott ajándék és lehetőség, talentum, amit bontakoztatnunk, gyümölcsöztetnünk kell. Még akkor is, ha esetleg sebzett, ebből kell elindulnunk, és nem mesterségesen egy másikat kitalálnunk. Nagyon torz lesz az a társadalom, ahol önmagukat megteremteni akaró személyek sokasága él együtt. Az iskolában tudományosan megalapozott és építő dolgokat kellene elmondani a gyermekeknek a szerelemről, házasságról, a gyermekáldásról, és ezen belül az azonosneműekhez vonzódó embertársainkról is. Mindenekelőtt természetesen a szerelem és szeretet nagy titkáról kellene sokat beszélni.

Az azonosneműekhez vonzódó embertársaink kapcsán fontos lenne elmondani például azt, hogy ez a vonzalom nem genetikailag determinált. Vannak olyan egypetéjű ikrek, ahol az egyikük másnemű házastárssal él boldogan, a másik azonosneműekkel létesített kapcsolatokat. El kellene mondani azt, hogy az azonosneműek iránti vonzalom kialakulásának leggyakoribb oka férfiak esetében a szimpatikus és közeli apa hiánya. El kellene mondani azt is, hogy ez a vonzalom nem 100%-os egy-egy emberben, hanem legtöbbször nyitva áll számára a másnemű házastárssal való kapcsolat lehetőségének az útja is. Ezzel kapcsolatban megrendítő, de ugyanakkor gyönyörű olvasni J. Nicolosi, Healing of Homosexuality (Northvale, New Jersey 1993) c. könyvét, amelyben tíz ember szenvedéseit és katarzisait, az ő útjukat írja le az azonosnemű párkapcsolatok világából a másneműek iránti vonzalom felé. Nem mind a tíz tudott eljutni az igazi szerelemig és házasságig egy másnemű személlyel, de mind a tíz esetben az ebben az irányban megtett lépések katartikusak és boldogítóak voltak. 

Az ökológia témájában eljutott az emberiség annak felismeréséig, hogy a világnak vannak kőkemény objektív törvényei, és ha az ember ezeket nem tartja tiszteletben, akkor önmagát fogja elpusztítani. Mennyire fontos volna felismerni, hogy nemcsak az éghajlatnak és a biológiának, hanem az emberi életnek is vannak gyönyörű, objektív törvényei. 

Ezek nem ellenünk vannak, nem korlátok. Ez a Teremtő által a világba ültetetett rend egy gyönyörű harmónia, amelyet ha megértünk, amelybe ha belesimulunk, akkor megtaláljuk a boldogság, a kibontakozás útját. 

Milyen jó volna megérteni, hogy a szabadság nem minden korlát lerázását, nem a pillanatnyi szeszélyeink szerinti életet, nem a gyönyörű objektív világtól való elszabadulást jelenti, hanem szabad szárnyalást a teremtett világba beültetett harmónia mentén, a szeretet szárnyalását, az igazság, a szépség, a jóság, a becsületesség, az önátadás szívet kitágító röpülését. 

Ausztriában egy szülőpár arra lett figyelmes, hogy a kislányuk autókkal, kardokkal szeret játszani. Úgy érezték, a gyermek döntött, fiú akar lenni. Azóta fiúsan fésülik és öltöztetik, és már azt is eldöntötték, hogy tizenévesen, amint lehet, a megfelelő hormonkezelését is elkezdik, hogy a teste is minél fiúsabbá váljon. Mindezt a lehető legtermészetesebben, mosolyogva mesélték el a többi szülőnek. Az Egyesült Államokban súlyos büntetést kapott egy cukrász, mert nem szeretett volna egy férfi párnak két férfivel díszített esküvői tortát készíteni. Szintén az USA-ban megbüntettek egy tudóst, mert le merte írni, hogy az ő véleménye szerint az azonosneműek közötti szexuális kapcsolat nem természetes. Egy gender órán az egyetemista diákokat arra kötelezték, hogy azonosnemű párokat alkossanak, és kézenfogva sétáljanak a városban, figyeljék meg az emberek reakcióját. Mindebből az látszik, hogy az LMBTQ mozgalmak nem egyszerűen toleranciát kérnek a társadalomtól, hanem szeretnék áthatni a maguk ideológiájával az egész társadalmat, az oktatási rendszert az óvodáktól az egyetemekig, a reklámok és a filmek világát, a kultúrát, munkahelyeket és a szabadidő eltöltésének helyeit. 

Kérjük az LMBTQ mozgalmakat, hogy határolódjanak el az ilyesfajta jelenségektől. A kereszténység nem kövülteket véd, nem avítt hagyományokat, hanem az élet tiszta forrásait. Ezeket szeretnénk megőrizni, és tisztán továbbadni gyermekeinknek, unokáinknak.

A Szombathelyi Egyházmegye szociális célú tervei – Interjú Székely János megyéspüspökkel

A Szombathelyi Egyházmegye szociális célú tervei - Interjú Székely János megyéspüspökkel

A Szombathelyi Egyházmegye jövőbeni terveit illetően interjúsorozatot közlünk dr. Székely János megyéspüspökkel. A lelkiségi megújulást célzó Pasztorális Tervről, annak megjelente után, már esett szó. Megyéspüspök atyával most az egyházmegye szociális terveiről beszélgettünk, kiemelten elsőként az időseket célzó elképzelésekről. 

– A Szombathelyi Egyházmegye az elmúlt években több előkészítő lépést is tett, hogy szociális jellegű tevékenységét – nehéz helyzetbe került családok megsegítése, idősekről való gondoskodás, stb. – fokozza, erősítse. Miért érezte fontosnak, hogy ebbe az irányba lépéseket tegyenek? 

A kereszténység lényege a szeretet. A világ Isten szeretetének túlcsordulásából lett, és mi emberek arra születtünk, hogy megtanuljuk a szeretet gyönyörű, de néha embert próbáló művészetét. Az Ókorban a püspökségek körül gyakran szociális intézmények egész sora született, ingyenkonyhák, árvaházak, kórházak, menhelyek. Szeretném, ha a Szombathelyi Székesegyház ill. az egyházmegye körül a cselekvő szeretet minél több intézménye jönne létre, és így nem csak szavainkkal, hanem elsősorban a tetteinkkel tudnánk hirdetni az evangélium jó hírét.

 

– Az Egyház nem azt nézi kinek segít, hanem lehetősége szerint mindenkinek? 

Minden ember a felebarátunk, testvérünk. Elsősorban annak kell segítenünk, aki a legnagyobb bajban van. Erre tanít Jézus az irgalmas szamaritánus történetében. Amikor adunk, szeretnénk átadni a legnagyobb kincset, a hitünket is, ám ez sohasem kényszer, sohasem feltétele a segítségnek.

 

– Egy fontos szegmense lehet a következő években az egyházmegye szociális munkájának az idősekkel való foglalkozás. A családok, a gyermekek, a nehéz sorsú emberek mellett róluk mintha valóban kevesebb szó esett volna eddig. Miért tartja fontosnak, hogy ez a korosztály is nagyobb hangsúlyt kapjon? 

Társadalmunkban egyre több az egyedül élő idős ember. Sok esetben a gyermekeik tőlük távol élnek, és így alig van segítségük, alig van körülöttük szerető emberi közösség. Sokszor az erejük utolsó megfeszítésével tudják csak ellátni önmagukat és a ház körüli teendőket. Magyarországon jelenleg kb. 60 000 idős ember vár szociális otthonba történő elhelyezésre, mert már képtelen megoldani más módon az élete feladatait, mert a betegség és az idős korral járó gyengeség ezt teszi szükségessé. Nagyon sok idős ember vágya az, hogy olyan helyen élhesse le az élete utolsó éveit, ahol tud imádkozni, ahol van szentmise, tud a szentségekben részesülni, és ahol a kereszténység légköre hatja át az egész otthont, annak beszédstílusát, az ápolók lelkületét, a mindennapok hangulatát. Ebben szeretne a Szombathelyi Egyházmegye segítséget nyújtani.

 

– Miben tudna többletet nyújtani egy egyházi intézmény az időseknek mint egy világi intézmény és milyen tervek fogalmazódtak meg, milyen koncepcióban gondolkodik az egyházmegye? 

A Szombathelyi Egyházmegye átvette a Zalaegerszegi Pais utcai Szociális Otthont, amely azóta a Gondviselés Háza nevet viseli, és 52 idős ember számára nyújt ellátást, szívvel, figyelmességgel, az idős ember iránti tisztelettel végzett ápolást és a hit erejének semmi mással nem helyettesíthető segítségét. Szeretnénk ezt a szolgálatot felajánlani Vasváron, és esetleg Szombathelyen is. Ennek részletei még alakulóban vannak, így most még csak a különböző terveknél tartunk. 

 

– Egy nagy volumenű fejlesztés lenne Szombathely esetében a volt börtön épületének idősek otthona céljára való átalakítása, felhasználása. Itt mi az elgondolás?

A börtön épülete a város egyházi központja mellett található. Rendkívül masszív, vastag falakkal rendelkező épület, amelynek elbontása is jelentős kihívás volna, és amelynek funkcióját hosszú idő óta nem tudták megtalálni. Szeretnénk az épület egy részét a Brenner János középiskolai kollégium bővítésére átalakítani, hiszen a kollégiumunkban évek óta jelentős a túljelentkezés. A börtönépület mellett levő Petőfi utcai iskolaépületben ápoló és óvónő képzést szeretnénk elindítani. Ennek a szakgimnáziumnak a tornaterme részben a börtönépület telkének szélét is magába foglalná. A börtönépület többi (kollégium melletti) funkciója még tervezés tárgyát képezi. Szóba jöhet itt többek között a szálláshely létesítés, a szociális otthon, a sérültek számára létesített támogatott lakhatás.

 

– A másik szombathelyi helyszínként az Annunciáta nővérek volt rendháza merült fel.

Az Annunciáta Nővérek szombathelyi alapítású, főként betegápolással foglalkozó női szerzetesrend. Az ő rendházuk, amelyet valaha az egyházmegye épített, most az egyházmegye tulajdonába került annak fejében, hogy Sárváron felépítettük a Brazíliából érkezett Annunciáta Nővérek számára létesített kis kolostort. Az Annunciáta házat szeretnénk a Nővérek eredeti karizmájának megfelelően szociális célra átalakítani és használni. Terveink szerint nyugdíjas ház létesül néhány éven belül az épületben.     

 

Cseppnyi segítség a Föld egyik legszegényebb régiójában – Székely János az új Afrika-programról

Cseppnyi segítség a Föld egyik legszegényebb régiójában – Székely János az új Afrika-programról

Mindannyian testvérek mottóval széles körű összefogás indult Afrika megsegítésére: a kezdeményezés szervezői szeretnék felnyitni az iskolás korosztály szemét a távoli kontinensen élők súlyos gondjaira. A szudáni származású Szent Bakhita Jozefina emléknapján, február 8-án kezdődő programról az ötletgazdát, Székely János püspököt kérdeztük.

– Afrika iránti elkötelezettsége a Dél-Szudánnak nyújtott karitász-segélyakció, az afrikai menekültek befogadása révén már korábban ismertté vált. Honnan a kapcsolata Afrikával?

– Amikor három éven át Rómában tanultam, megismertem az olasz Egyház egyik gyönyörű kezdeményezését. Missziós területekre, főleg Afrikába vittek fiatalokat. A kiutazást egy éven át tartó felkészítés előzte meg, melynek során a jelentkezők Afrikáról és a misszióról tanultak. Megkapták a szükséges oltásokat, majd nyáron néhány hónapot egy-egy afrikai országban töltöttek, missziós állomásokon. Én is kedvet éreztem ehhez a szolgálathoz, és részt vettem a felkészítésen. A csoportom Bissau-Guineába került. Döbbenetes élmény volt számomra, amit megéltünk az ott tartózkodásunk alatt. Szívszorító az afrikai országok helyzete, óriási szükség van a segítségre, szakemberekre, akik bölcsen tudnak javítani a politikai, gazdasági, egészségügyi állapotokon. Talán első hallásra meglepő, hogy nemcsak élelmet, hanem embert is kell küldeni Afrikába, ahol súlyos gondot jelent, hogy nagy a népszaporulat. De

jó szakemberekben, felelősen gondolkodó vezetőkben nagy a hiány, ez is az afrikai nyomor egyik oka. Főként a keresztény emberek hiányoznak a felelős pozíciókból.

– Miből állt az önkéntes tevékenység, amit az olasz fiatalok csoportjával végzett?

– Kutak ásásába vontak be minket, Afrika egyik legnagyobb problémája ugyanis az, hogy nincs elegendő tiszta ivóvíz és öntözővíz. Mezőgazdasági telepeken is dolgoztunk, bár a mi munkánk itt nem sokat ért. Az afrikai gyerekek már hét-nyolc évesen sokkal gyorsabban kapáltak, mint mi, európai fiatalok, akik nem szoktunk hozzá az ilyen munkához. Húszan-harmincan voltunk a csoportban. A missziót két olasz atya vezette, hetven falut láttak el, rengeteg feladatot végeztek el nap mint nap a legnagyobb nyugalommal. Létrehoztak kis mezőgazdasági telepeket, iskolákat építettek. Egyszerű épületeket kell elképzelni. Az iskola csupán egyetlen helyiség volt, ahol harminc négyzetméteren hatvan-hetven gyerek tanult délelőtt és délután is. A tanítójuk semmiféle felszerelést nem használt. A szervezők megpróbálták megmutatni a csoportunk tagjainak, hogyan élnek Afrikában az emberek. A program fő célja ugyanis nem az volt, hogy a fiatalok a fizikai munkájukkal segítsenek a helyi viszonyok jobbításában, hanem az, hogy lássák Afrikát, és nagyon mély tapasztalatot szerezzenek az ottani viszonyokról.

Ennek az élménynek a hatására a legtöbb fiatal egész életén át missziós elkötelezettségű ember maradt, és módot talált arra, hogy valamiképpen segítsen az ott élőknek.

Olaszországban sok csoport évről évre gyűjtést szervez, testvérkapcsolatot ápol egy-egy plébániával, egyházmegyével. Az egykori önkéntesek hidakat építettek Afrika felé.

– Mi mindennel foglalkoztak abban az évben, amikor a kiutazásra készültek? 

– A felkészítés önmagában is fontos és értékes része volt a programnak. Missziós atyák meséltek az élményeikről, és sokféle szempontból igyekeztek megismertetni velünk az országot, ahová készültünk. Megkaptuk a szükséges oltásokat is, ami nem kis kihívást jelentett, néhányan emiatt abba is hagyták a programot. Az utazási költséget mi magunk álltuk. Az olasz rend, amely a felkészítést végezte, nagyon figyelt arra, hogy ne ingyenes nyaralásnak, ne egy jó lehetőségnek tekintsük ezt az utat, hanem valóban missziónak. Azt akarták, hogy érezzük: mi azért megyünk oda, hogy segítsünk az ott élőknek. A kiutazásunk után a szállást és az étkezést már a rend szervezte meg számunkra, a helyi körülményeknek megfelelő, nagyon egyszerű módon.

– Ezeknek az élményeknek a hatására született meg Önben az elhatározás, hogy összefogást szervez Afrika megsegítésére?

– Igen. Évek óta munkált már bennem a gondolat, hogy itthon is bele kellene vágni egy hasonló program megszervezésébe. Ez a szándék összetalálkozott az esztergomi Árpád-házi Szent Erzsébet Középiskola volt igazgatója, Mészáros János elképzelésével, és az idei évre megszületett az elhatározás. Hosszú távú programot szeretnénk, sok tervünk van.

A kezdeményezés Szent Bakhita Jozefina emléknapján indult útjára.

Ez a tragikus gyermekkort megélt szudáni szent még kislány volt, amikor elrabolták. Rabszolgaként tartották, sokszor véresre verték. Száznegyven olyan sebhely volt a testén, ami soha nem gyógyult meg. Elképesztő kínokat élt át, mígnem egy jó lelkű olasz diplomata megvásárolta, és emberhez méltó életet biztosított számára. A fiatal lány megismerte a kereszténységet és szerzetesnővér lett. Az ő emléknapjához kötöttük a program beharangozását és elindítását.

– Mivel kezdődik a program?

– Szeretnénk megismertetni Afrikát az egyházi iskolák diákjaival. Egy teljes napon át Kongóval foglalkozunk majd az oktatási intézményekben, azzal az országgal, ahol az afrikai világháborúként emlegetett második kongói háborúban mintegy ötmillió ember vesztette életét. Gyerekek sokasága maradt árván. Közülük fogadtak be nyolcvanat a Communitas Agnus Dei katolikus közösséghez tartozó nővérek. Szegénységben, végtelenül egyszerűen élnek. Az épületben, ahol a fiúk és a lányok laknak, nincsenek falak, csak egyszerű függönyökkel választják el egymástól a hálóhelyiségeket. A legtöbb gyereknek ágya sincs, csak letesznek valamit a földre, úgy alszanak. Három-négy hetente esznek húst, a cipőt csak az ünnepekre veszik fel, nehogy elkopjon. Nagy kérdés, hogy ha felnőnek, lesz-e, aki melléjük áll, hogy munkájuk és lakhatásuk legyen. Ennek az árvaháznak szeretnénk segíteni.

– Hogyan esett a választásuk erre az intézményre?

– Az árvaház kiválasztásában döntő szerepe volt egy magyar orvosnak, Hardi Richárdnak, aki szemorvosként hosszú idő óta Kongóban dolgozik. Óriási szolgálatot végez. A magyar állam segítségével felújították az általa létrehozott szemklinikát, ma egész Afrikában ez az egyik legjobban felszerelt, legmodernebb eszközökkel ellátott kórház. A klinika a rend által fenntartott árvaház közelében van, a doktor úr így ismeri a nővéreket. Ő ajánlotta támogatásra ezeket a gyerekeket.

– Kik kapcsolódtak már a Szombathelyi Egyházmegye által elindított kezdeményezéshez?

– Varga László püspök úr elvitte a program hírét a Kaposvári Egyházmegyébe, és igyekszik segíteni, hogy minél többen csatlakozzanak. A Boldogasszony Iskolanővérek adnak helyet a megnyitónak, és több szerzetesrend iskolái is kapcsolódtak már az összefogáshoz: a bencések, a szaléziak, a jezsuiták. Folyamatosan jelentkeznek további intézmények is, legutóbb például a kőszegi domonkos nővérek és a zalaegerszegi Notre Dame-nővérek iskolája. A program nyitott, és szeretnénk országosan elterjeszteni. Arra hívjuk az egyházi iskolákat, hogy szenteljenek egy napot Afrikának, a missziónak, illetve rendezzenek gyűjtést egy-egy kiválasztott intézmény javára.

Tervezzük, hogy megszólítjuk a családokat is, és megkérjük őket, hogy ötezer forint összegű adománnyal fogadjanak örökbe egy-egy árvaházi gyermeket.

Össze is kötnénk a családot a támogatott afrikai gyerekkel, hogy lassanként személyes szálak is szövődjenek.

– Ki lesz a program gazdája, és hogyan fejlődik majd tovább a kezdeményezés?

– A programba belépő szerzetesrendek és a Szombathelyi, valamint a Kaposvári Egyházmegye a fő szervező. Néhány munkatársat megbíztunk az összefogás szervezésével. Jövőre az Afrika-napot témahétté szeretnénk bővíteni: az iskolákban tanórákon foglalkoznánk a kontinens történelmével, gazdaságával, kultúrájával. Így szeretnénk nyitogatni a gyerekek szemét és szívét e felé a világ felé.

– A távlati céljuk, hogy magyar önkéntesek is missziós munkát végezzenek Afrikában.

– Igen, hosszabb távon ezt is szeretnénk elérni. Az olaszországi tapasztalataim alapján úgy látom, nagyon jó lenne, ha 17 és 30 év közötti magyar fiatalok is kiutazhatnának Afrikába, és iskolákban, kórházakban, építkezéseken dolgoznának, mezőgazdasági programokban vennének részt. Céljaink között szerepel az is, hogy afrikai fiatalokat fogadjunk Magyarországon, akik tanulni jönnének, vagy a nyári időszakban töltenének el itt hosszabb időt. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem informatikai kara felajánlotta, hogy szívesen szervezne egy-két hónapos robotika-informatika tábort műszaki érdeklődésű afrikai fiataloknak.

– Az olaszországi szervezésű missziós utazása során volt alkalma tapasztalatot szerezni arról is, milyen hatással vannak az afrikai emberekre az európai civilizáció „vívmányai”?

– Nagyon messzire vezet ez a kérdés. Ahogy az egyszerű afrikai ember meglátja a tévét, megismeri az internet világát, és a digitális eszközökön keresztül bepillant az amerikai és az európai életformába,

az addigi felhőtlen boldogsága egy szempillantás alatt szertefoszlik.

Hirtelen rádöbben, milyen óriási a vagyoni különbség, és úgy érzi, ő is szeretne jobb életet élni. A nyugati kultúra veszélyes és káros jelenségei könnyen behatolnak a sebezhető és gyenge törzsi kultúrába, főleg a városokban. Amikor egy afrikai fiatal a városba kerül, és kilép a maga családi és törzsi kötelékeiből, gyakran a kábítószer, a céltalanság, a prostitúció áldozatává válik. Jó lenne, ha Afrika meg tudna őrizni valamit a régi értékeiből. A családot tisztelő, a gyereknek örülni tudó mentalitásból, a vallásos, békés, derűs életvitelből. Azt szeretném, ha ez a program is megerősítést adna az afrikaiaknak. Miközben segítünk a nehézségeik megoldásában, azt is fontos tudatosítanunk bennük, hogy mennyi értékük van, és hogy a nyugati kultúra csillogásához kritikával kell hozzáállniuk.

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

 

Mit szabad bevinnie egy pedagógusnak az óvodába vagy az iskolába és mit nem?

Mit szabad bevinnie egy pedagógusnak az óvodába vagy az iskolába és mit nem?

Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Caritas in Veritate Bizottsága elnökének írását adjuk közre.

Nagyon sok ember döbbent meg azon, hogy milyen mesekönyvet akarnak egyes pedagógusok bevinni az óvodákba és az iskolákba. Talán a mesekönyvnél is megdöbbentőbb az óvodapedagógusoknak és alsó tagozatos tanítóknak készült, a mesekönyvvel kapcsolatos  foglalkozásterv. Ez a segédkönyv azt javasolja a pedagógusoknak, hogy többek között a következő állításokról kérdezze meg a gyermekek véleményét:

–          Minden gyermek dönthet a saját sorsáról? Csak a szülőnek van joga dönteni a gyermek sorsáról?

–          Nektek van-e olyan elfoglaltságotok, amire a szüleitek köteleztek, hogy csináljátok? Könnyen elfogadtátok, hogy ezt kell csinálni?

–          Egy gyereknek mindent úgy kell csinálnia, ahogy a szülők mondják?

–          Dönthet-e a gyermek, melyik iskolában akar tanulni? Ha nem szeretnél ezentúl húst enni (nem akarod, hogy állatok haljanak meg emiatt), kötelezhetnek-e a szüleid, hogy elfogyaszd? Dönthet-e a gyerek arról, meddig marad fenn este?

A pedagógusoknak szóló kézikönyv így magyarázza a beszélgetések egyik célját: „A beszélgetés fontos pontja, hogy a diákok felismerjék: mindenkinek azonos jogai vannak.” Vagyis egy olyan tanári kézikönyv jelent meg, amely a gyermeket elbizonytalanítja abban, hogy a szüleinek van-e „joga” megszabni, hogy ő meddig maradjon fenn, egyen-e húst, milyen foglalkozásra járjon.

Természetesen, ahogy a gyermek nő, a szülőnek egyre inkább be kell vonnia a gyermekét a vele kapcsolatos döntésekbe. Ám amíg a gyermek nem válik felnőtté, és nincs meg az az élettapasztalata, ami a szüleinek megvan, addig a szülő feladata, hogy a gyermeke érdekében a gyermek életét helyes irányban segítse az emberi kibontakozás útján, és megóvja őt a sérülésektől, káros hatásoktól. A tanári kézikönyv kérdései sajnos nem ebbe az irányba mutatnak, hanem a gyermek jogait állítják szembe a szülő jogaival.

A mesekönyv és a kézikönyv másik döbbenetes vonása az, hogy a gyermekekkel – gondolatkísérletként, vagy kis szerepjátékokban – eljátszatja azt, hogy nemet változtatnak. A fiúknak lányos mozdulatokat kell utánozniuk és megfordítva. El kell képzelniük, hogy mi lenne, ha egy napra fiúvá vagy lánnyá változnának. A pedagógusnak azt a javaslatot adja a kézikönyv, hogy kezdjen beszélgetést a gyerekekkel a melegházasságról.

Egy az Egyesült Államokban készített felmérés szerint azokban az államokban, ahol kötelezően bevezették ezt a fajta „érzékenyítést” a gyermekek számára, ott néhány év múlva a fiatalok csak mintegy 70%-a mondta azt magáról, hogy heteroszexuális (míg ez az arány 95%- körül van azokban az államokban, ahol hasonló „érzékenyítés” nem történt; vö.
https://williamsinstitute.law.ucla.edu/visualization/lgbt-stats/?topic=LGBT&area=6#density).  

Természetesen egyetértek azzal, hogy egy olyan társadalomban szeretnénk élni, ahol a bizonytalan nemi identitású személyeket is tiszteletben tartják, és szeretik. Azzal is egyetértek, hogy erre az elfogadására nevelni kell a gyermekeket. Ám ezt nem ilyen kis korban (óvoda és általános iskola), és nem ilyen módon kell tenni.

A szexuális orientáció nem genetikailag determinált. Vannak egypetéjű ikrek, ahol az egyik testvér heteroszexuális, a másik azonosneműekkel létesít szexuális kapcsolatot. A szexuális orientáció nem is fekete-fehér, hanem sok árnyalata van, és fokozatosan formálódik, bontakozik ki.

A gyermek nemi identitása és szexuális orientációja lassan erősödik és érlelődik. Nagy vétek ezt a folyamatot kis korban megzavarni, és ilyen módon esetleg megakadályozni egy-egy gyermek életében azt, hogy ő valaha boldog édesanya és feleség, vagy boldog apa és férj lehessen.

Nagy szükség volna a jelen törvényi szabályozásunk pontosítására azzal kapcsolatban, hogy mik azok a gyermekek számára káros dolgok, amiket egy pedagógusnak nincs joga bevinnie az óvodába és az iskolába.

 

Mindnyájan testvérek – Ferenc pápa új enciklikájának néhány fontos üzenete

Mindnyájan testvérek - Ferenc pápa új enciklikájának néhány fontos üzenete

Október 3-án Assisiben, Szent Ferenc sírjánál mutatott be szentmisét Ferenc pápa. Ezt követően az oltáron aláírta a Mindnyájan testvérek (Fratelli tutti) kezdetű új enciklikáját, melyről Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Caritas in Veritate Bizottsága elnökének ismertetőjét adjuk közre.

Jézus azt mondta tanítványainak: „Ti mindannyian testvérek vagytok” (Mt 23,8). Szent Pál apostol pedig így tanított: „Mindannyian az Ő nemzetsége… Isten fiai vagyunk” (ApCsel 17,28-29). Minden ember a Teremtő Isten képmása, és ezért a felebaráti szeretet parancsa egyetemes, minden emberre kiterjed.

Ferenc pápa körlevele ennek az egyetemes testvériségnek különböző dimenzióit fejti ki. A dokumentum elején társadalmunk jelen állapotát, annak árnyoldalait vizsgálja. Megállapítja, hogy bár az emberiség egyetlen nagy családdá válása irányában sok pozitív lépés történt az utóbbi évtizedekben, ám ezek mögött nemritkán a gazdasági érdekcsoportok szabad befektetési szándéka húzódott (12), vagy pedig a dekonstrukció ideológiája, amely az emberi identitást, múltat, kultúrát teljesen lebontva nulláról akarja felépíteni az embert a maga elképzelései és ideológiája szerint (13). A globalizáció sok esetben olyan kulturális gyarmatosításként jelent meg, amely elpusztítja az egyes kultúrák sajátos arculatát és értékeit (14). Sokak szemében a meg nem születettek és az idősek leselejtezhetőnek látszanak (18), a gyermekáldás visszautasítása mögött pedig gyakran az a mentalitás húzódik meg, hogy minden velünk végződik, egyedül a mi individuális érdekeink számítanak (19). Az ember azt gondolta, hogy abszolút ura az életének, ám a valóság, a teremtett világ felnyög és lázad ez ellen az önkényuralom ellen (34). Mindent közszemlére tesznek ki, mindent megfigyelnek, és így sok esetben eltűnik az intimitás védelméhez való jog (42).

A világ jelen állapotának elemzése után Ferenc pápa az irgalmas szamaritánus példabeszédét állítja elénk. Kiemeli, hogy minden műveltségünk ellenére hányszor analfabéták maradtunk a szeretet gyakorlásában, a rászoruló támogatásában (64). Hányszor egyesek, sőt néha szinte egész népek csak a gazdagabb világot látják, arra vágynak, és nem veszik észre a maguknál is szegényebbeket (73). Ha nem vagyunk sem irgalmas szamaritánusok, sem az útszélen hagyott véresre vert emberhez hasonlók, akkor vagy rablók vagyunk, vagy a véresre vert ember mellett közömbösen elhaladók (67. 70).

Ferenc pápa ezután egy nyitott világ elgondolásáról és létrehozásáról beszél. Ez a nyitott világ nem a társadalmak homogenizálását és kirablását jelenti (100). Nem is az individuális szabadságjogok korlátlan kiélését. Az individuális érdekek összességéből nem fog megszületni egy emberibb világ (105). Ezzel szemben a nyitott szívű világ azt jelenti, hogy felismerjük, bárhol is született valaki, joga van az emberhez méltó életre és kibontakozásra (106-107). A nyitott szívű világ megszületéséhez elengedhetetlen a gyermekek erkölcsi és spirituális értékekre való nevelése (114). Nélkülözhetetlen annak elismerése, hogy a magántulajdonhoz való jog nem mindenek feletti. A Földet a Teremtő az egész emberi nemnek adta. A javak egyetemes rendeltetése megelőzi a magántulajdonhoz való jogot (119-120). Minden ország és nép köteles segíteni a szegényt, az életlehetőségeit elveszített embert. Elsősorban a rászoruló saját földjén, de szükség esetén az ő befogadásával is (124-125). Ugyanakkor minden népnek erkölcsi kötelessége a saját polgárai jogainak védelme is (40). Anélkül, hogy a Földet egy olyan hellyé alakítanánk, amely otthont és megélhetést biztosít minden ember számára, nem felépíthető a maradandó béke (127).

Ezután a körlevél az egész világra nyitott szívről beszél. Ideális lenne a szükségtelen elvándorlást elkerülni, és a saját szülőföldön biztosítani mindenkinek az emberi kibontakozás lehetőségét. Ám amíg ez nem valósul meg teljes mértékben, addig kötelességünk tiszteletben tartani minden ember jogát arra, hogy olyan helyet találjon a maga és családja számára, ahol emberi kibontakozásuk lehetővé válik (129). A rászoruló országoknak nyújtott segélyeket soha ne kössék olyan ideológiai feltételekhez és elvárásokhoz, amelyek az adott nép kultúrájától idegenek (132). A különböző kultúrákat meg kell őrizni, hiszen ezek gazdagítják a világot, ám fontos ápolni ezeknek a kultúráknak a nyitottságát is (134). Minden egészséges kultúra nyitott az egyetemesség, a tágabb valóság felé. Egy egyetemes értékek nélküli kultúra valójában nem is kultúra (146). A testvéri világ nem egy minden népet összekeverő és azonossá tevő globalizmus, nem a bábeli torony történetében olvasható nyelveket összekeverő egységesítés. A hiteles egység sokkal inkább a poliéderhez hasonlít, amely az az egyes népek sajátosságait és identitását megőrzi (144). A befogadás és a nyitottság azt jelenti, hogy minden egyes nép a maga módja szerint fogadja be az új valóságokat (148). A testvériséget minden népnek elsősorban a vele szomszédos népekkel kell keresnie és felépítenie (152).

A következő fejezetben a jobb politikáról szól a körlevél. Elítéli azt a populizmust, amely a hatalom megszerzése céljából manipulálja és használja fel egy nép érzéseit és vágyait, és elítéli a liberalizmust, amely a hatalmasok anyagi érdekeinek szolgáltatja ki a társadalmat (155). Természetesen nem tekinthető negatív értelemben vett populizmusnak az, ha egy politikus a népe távlati érdekeinek elérését, a népe fejlődését tűzi ki célul (159). A politika egyik legfőbb célkitűzése kell hogy legyen, hogy mindenki számára biztosítsa a munka lehetőségét (162). A helyes politika célja a hosszú távú közjó (178). Minden embernek elemi joga van az élelemre. Elfogadhatatlan botrány, hogy milliók éheznek Földünkön (189). A szabad piac nem oldja meg önmagádban a gazdasági élet jó működését, szükség van egy aktív gazdaságpolitikára az államok részéről (168). Mindehhez szükséges egy nemzetek feletti tekintély, amelyet nem csak az erős országok irányítanak, és amely biztosítani tudja a jog erejét ez erősek joga helyett (172-174). A helyes társadalmi-politikai rend lelke a társadalmi szeretet (166). A társadalmi szeretetnek nem érzelmeken és esetleges véleményeken, hanem az igazságon kell alapulnia (184). A szeretnek szüksége van az értelem és a hit fényére (185).

Ferenc pápa ezután a párbeszéd fontosságáról ír. Egy ország akkor növekszik és fejlődik, ha párbeszéd alakul ki a népi kultúra, az egyetemi kultúra, a fiatalok, a művészek, a gazdasági szakemberek, a családok és a média világának kultúrája között (199). A mai társadalmi viták igen gyakran a másik lejáratásában merülnek ki (201). A jövő hősei azok lesznek, akik ezt a hamis logikát meg tudják törni, és képesek lesznek a másik iránti tisztelettel igaz szavakat kimondani (202). A média világának óriási bűne, hogy kihasználva az emberek gyengeségeit, sokszor a legrosszabbat hozza ki belőlük (205). A párbeszéd kultúrája nem relativizmust jelent. Ha nincsenek objektív igazságok és értékek, akkor helyettük csak az érdekek és a pillanatnyi szeszély maradnak (206). Egy társadalom akkor nemes és tiszteletre méltó, ha őszintén keresi az igazságot, és ragaszkodik az alapvető értékekhez (207). Léteznek olyan értékek, amelyek megelőznek minket, és amelyek meglesznek miutánunk is (208). Egy pluralista társadalomban a párbeszéd az az út, amelyen keresztül a társadalom újra és újra felismeri és elismeri a maradandó értékeket (211). Az objektív igazság egyben hasznos a társadalom számára és konszenzus is képezhető vele kapcsolatban (212). Fegyverezzük fel gyermekeinket a párbeszéd fegyvereivel! (217) Krízisek idején különösen is fontos megőrizni a társadalmi párbeszédben az udvariasságot és a tiszteletet (222).

A dokumentum hetedik fejezete az újfajta találkozás útjairól szól. A béke útjai az igazságból kell hogy elinduljanak. Szükség van a múltbeli igazságtalanságok, szörnyűségek nyílt kimondására (226-227. 246-49). A múlt sebeiről való megemlékezés során fontos, hogy minden oldal sebeiről megemlékezzünk (253). Az igazság azonban elválaszthatatlan az irgalomtól. Erősebb egy nép történetében az, ami összeköt, mint a múlt konfliktusai (230). Meg kell érteni a legszegényebbek néha antiszociális reakcióit, és gyakorolni irántuk a kivételezett szeretetet és barátságot (234). A megbocsátás és az irgalom útja nem zárja ki azt, hogy az elnyomótól el kell venni azt a hatalmat, amelynek segítségével az elnyomást gyakorolni tudja (241). A megbocsátás az isteni, végtelen irgalom megjelenése itt a világban, akkor is meg kell tenni, ha a vétkes nem bánja meg a tettét, és nem képes bocsánatot kérni (250). Ferenc pápa felszólítja a világot a háború elutasítására (258), és az atomfegyverek teljes leszerelésére (262). Szól a halálbüntetés eltörlése érdekében, mert a halálbüntetés kiszabásakor elkerülhetetlenek a bírói tévedések, valamint azért is, mert a diktatúrák egyik gyakori és kegyetlen fegyvere a kivégzés (267-268).

Az utolsó fejezet a vallások szerepéről szól az emberi testvériség szolgálatában. Isten nélkül az emberiség radikálisan elszegényedik, elveszíti reményét és távlatát (274). A társadalmi párbeszédben a hatalmasok és a tudósok mellett újra szót kell adni a vallások hangjának, az emberiség évszázados tapasztalatának (275). Az Egyház elismeri, hogy Isten kegyelme más vallásokban is jelen van, és működik, ugyanakkor vallja, hogy az igazság és kegyelem teljessége Krisztusban van, az evangélium csodálatos muzsikájában jelent meg a számunkra (277). A hiteles vallásosság soha nem vezet erőszakhoz, ellenkezőleg, minden ember megbecsüléséhez és szeretetéhez. El kell ítélni a terrorizmus minden formáját, amelyek hamisan hivatkoznak vallásos szövegekre – idézi Ferenc pápa az iszlám egyik legfőbb vallási tekintélyével, az Egyiptomi Al-Azhar Egyetem nagy imámjával közösen kiadott nyilatkozatot (283). A körlevél két imádásággal zárul a testvéri szeretet megvalósulásáért.

Ferenc pápa körlevele Isten álmát fogalmazza meg a világunkról. Azt az álmot, amelyről Jézus beszélt a Boldogságmondásokban. Isten Országát, ahol boldog lehet a szegény, ahol ujjonghat az éhező, mert jóllakik, ahol örülhet az, aki sírt, mert vigasztalást talál. A szelídek, az irgalmasok, a békességszerzők Országát (vö. Mt 5,3-12). Tegyünk meg mindent azért, hogy ez az Ország növekedjen bennünk, családjainkban, egyházunkban, hazánkban és az egész világon. Készítsük elő az útját a beteljesedésnek, siettessük eljövetelét annak a Mennyei Városnak, ahol „nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem készülnek többé háborúra. Kardjaikból ekevasat kovácsolnak, lándzsáikból pedig szőlőmetsző késeket.” Akkor majd „sehol sem ártanak, és nem pusztítanak” az Ő Szent Hegyén. (vö. Iz 2,4; 65,25)

 

A hazaszeretetnek hálából és tettekből kell állnia

A hazaszeretetnek hálából és tettekből kell állnia - Interjú Székely János megyéspüspökkel a Magyar Hírlapban

Ahhoz, hogy nemzetünk és európai kultúránk megmaradjon, szeretetben és hűségben élő családok kellenek, akik tudják, hogy szeretetre, és arra születtünk, hogy ajándékká tegyük az életünket – mondta lapunknak Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Mária Országa Imaközösség védnöke és lelkivezetője.

– Hogyhogy Ön lett a Mária Országa Imaközösség védnöke?

– Egy elbeszélés szerint egyszer megkérdezték a kínai császárt, mi kell ahhoz, hogy valaki megnyerjen egy háborút. A császár ezt felelte: „Három dolog. Fegyver, élelem és a nép hite.” Azután még hozzátette: „Ha a három közül kettőt oda kellene adnom, gondolkodás nélkül odaadnám a fegyvert és az élelmet. Mert ha elvész a nép hite, akkor elveszett az ország.” Ahhoz, hogy hazánk megmaradjon, mindenekelőtt hit kell, lelkesedni tudó emberek kellenek, nagylelkű emberek, akik le akarnak tenni valamit a közös asztalra.

Nem mert megfizetik, nem mert megtapsolják, hanem felelősségtudatból, nagylelkűségből. Hogy nemzetünk – és egész kultúránk, Európa – megmeneküljön és megmaradjon, ahhoz szeretetben és hűségben élő családok kellenek, akik bőkezűen mondanak igent a gyermekáldásra, akik tudják, hogy szeretetre születtünk, arra, hogy odaadjuk, ajándékká tegyük az életünket. Martin Buber mondta, hogy egy kultúra addig él, amíg kapcsolatban marad azzal az éltető titokkal, amely létrehozta. Az európai kultúra az evangéliumból, hitből született, és vált életerőssé, termékennyé. Addig él, amíg ezzel az éltető Titokkal kapcsolatban van.

– Miért tartja fontosnak a közösség célkitűzését?

– A Mária Országa Imaközösség több tagját jól ismerem, és mélyen egyetértek azzal a vággyal és célkitűzéssel, amellyel hónapról hónapra összegyűlnek a Budai Vár szélén, hogy megújítsák Szent István országfelajánlását, hogy ugyanarra a sziklára építsék jövőnket, amelyre ezer évvel ezelőtt ő lerakta nemzetünk történelmének alapjait, és amely ezer éven át megtartott minket.

– Milyen feladatot szab ma az emberek számára az, hogy történelmünk során a rózsafüzér imádkozása milyen szerepet töltött be a magyar katolicizmus életében?

– A rózsafüzér egyszerű ima. Ahogyan házastársak a legmélyebb pillanatokban elnémulnak, nem tudják szavakba önteni, mindazt, amit átélnek, éppúgy Istennek sem kell sokat mondanunk. A rózsafüzér a legnagyobb titkokhoz, a Karácsony, a Húsvét, Isten szeretetének nagy titkaihoz vezet. Sok család esti imájának legegyszerűbb, de egyben talán legmélyebb pillanata is az, amikor a Mi Atyánk és az Üdvözlégy bibliai szavaival Isten kezeibe helyezik önmagukat. Ezt szeretnénk tenni hónapról hónapra egész nemzetünkért, hazánk nevében is.

 Hogyan látja, a hazáért végzett közös engesztelő imádságon kívül mit tehet ma egy keresztény magyar a nemzet egységéért?

– A XX. század nemzeti tragédiák sorát hozta a számunkra. Két rettenetes világháború, két embertelen diktatúra, a trianoni békediktátum, a vérbe fojtott 56-os forradalom. Ezt a sok tragédiát még nem tudtuk igazán feldolgozni. A nemzetünk előtt álló legfőbb feladat, hogy talpra álljunk. Megtaláljuk egymás kezét és a Teremtő kezét. Tudjunk újra alkotni, álmodni. A hazaszeretet nem szép szavakból áll, hanem egyrészt a hála érzéséből mindazért a rengeteg áldozatért és hűségért, amely által megmaradhattunk, amellyel őseink lehetővé tették, hogy ma itt a számunkra egy szép, ragyogó országban megvan a boldog és emberhez méltó élet lehetősége. Másrészt a hazánk iránti szeretetünk még inkább tettekből kell, hogy álljon, amelyeket leteszünk a nemzetünk közös asztalára. Becsületes és kreatív munkából, közösségépítésből, szép családok felépítéséből, gyermekvállalásból, műalkotásokból, a szegény és a gyönge segítéséből, a hit és a szeretet tetteiből.

– Sokat foglalkozik cigányok pasztorációjával. Miként látja megvalósíthatónak, hogy a magyarországi cigányság közösséget érezzen a többségi nemzet katolikus vallásgyakorló hagyományával, és hogy számukra is épp olyan örökség legyen, mint akármelyikünk számára, azaz ajándék és felelősség egyszerre?

– A cigány testvérink több, mint hatszáz éve érkeztek a Kárpát-medencébe. Éppúgy tagjai nemzetünknek, mint bárki más. Péli Tamás, roma festőművész mondta: „A cigány ember homlokán kettős aranypánt van. A cigány identitásunk és a magyar kultúránk. Egyikről sem vagyunk hajlandók lemondani. Az 1848-a forradalomban mintegy hatezer cigány honvéd küzdött a magyar szabadságért, ahogyan az 56-os forradalmunkban is létszámarányukat messze meghaladóan harcoltak, és adták oda az életüket roma honfitársaink. Ismerni kellene ezt a közös múltat, ennek a szép és felemelő pillanatait. Meg kellene ünnepelnünk ezeket. Be kellene mutatnunk a média csatornáin keresztül azt a sok-sok egyszerű roma asszonyt és férfit, akik küzdenek a túlélésért, igyekeznek szépen nevelni a gyermekeiket, akik szeretnének testvérként, egymást megbecsülve, egymás jogait tiszteletben tartva élni ebben a közös hazában.

– Hogyan vesz részt a Mária Országa Imaközösség következő imaalkalmán?

– Amikor tudok, személyesen is jelen vagyok a hónap első péntekén, délután négykor elmondott imán a város felett, a Boldogasszony-szobornál. Ezeken az alkalmakon az imádáságon túl mindig meghallgatjuk egy-egy hiteles személy tanúságtételét hitéről, életéről. Mindenkit hívunk, hogy kapcsolódjon be akár csak virtuális módon is a közös imánkba nemzetünkért, Közép-Európa népeiért – hiszen az ő nyelveiken is elhangzik egy-egy része a közös imának –, az egész emberiségért.

 

“Te szoktál adakozni a hajléktalanoknak?”

“Te szoktál adakozni a hajléktalanoknak?”

Fontos társadalmi kérdés a szegények támogatása, de vajon milyen formában érdemes tenni? Ebben a nagyon nehéz témában írt lélekemelő cikket a 777-re Székely János szombathelyi megyéspüspök!

“Te szoktál adakozni a hajléktalanoknak?” – nemrég a 777 Instagram-oldalán ezt a kérdést tettük fel nektek, a válaszok számából pedig egyből kitűnt, hogy mennyire fontos témát sikerült felvetni. A szavazás eredménye is izgalmasan alakult: 62% szokott adakozni – értelemszerűen 38% nem.  

Szerettük volna, hogy egy hiteles és általunk is nagyra becsült ember reflektáljon a kérdésre, ezért megkerestük Székely János szombathelyi megyéspüspököt, hogy segítsen támpontokat adni ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan viszonyuljunk a hajléktalanokhoz. Megtiszteltetés számunkra, hogy elfogadta a felkérést, íme a püspöki írás:

„Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom!” – Székely János püspök atya gondolatai a szegényeknek való adakozásról, annak helyes módjáról

 “Vajon mi a jó megoldás a támogatásra? Természetes-e, hogy lelkiismeret furdalásunk lesz, ha nem adunk? Hol van az emberi felelősség része – sokan azért nem adnak, mert úgyis elinnák a pénzt.

A Biblia nagyon gyakran felszólít minket arra, hogy segítsük a rászorulót. Az Ószövetség idején sok olyan törvény született, amely a szegények megsegítését írta elő. Aratás és szüret után a szegények joga volt, hogy a lehullott kalászokat, az ott hagyott gyümölcsöt összeszedjék. Minden harmadik évben tizedet szedtek a szegények javára, és minden hetedik évben parlagon hagyták a földeket, a rajta magától megtermő termés pedig a szegényeké volt. Minden hetedik évben el kellett engedni a tartozásokat (vö. Kiv 23,10-11; MTörv 15,1-11).

Példa számunkra Ábrahám, aki az árván maradt unokaöccsét, Lótot magához vette, felnevelte és javakkal is ellátta (Ter 12,4-5; 13,5-6). Ugyanígy példa Jób és Tóbiás jótékonykodása (Jób 29,12-16; Tób 1,8. 16-17).

Jézus arra tanít, hogy „Aki kér tőled, annak adj, és aki elveszi, ami a tiéd, attól ne kérd vissza!” (Lk 6,30). Az irgalmas szamaritánus történetében örök példát állított számunkra a bajbajutott embertárs megsegítésére (Lk 10,25-37). Jézus arra tanít: „Adjatok, akkor ti is kaptok! Jó, tömött, megrázott, túlcsorduló mértékkel mérnek majd az öletekbe!” (Lk 6,38) „Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak! (Lk 12,33) A gazdag ifjút utasítja, hogy a vagyonát a szegényeknek adja (Mk 10,21). Megtudjuk azt is, hogy tanítványok rendszeresen adtak adományt a szegényeknek (Jn 13,29). Az őskeresztény közösség pedig egészen rendkívüli módon, nagy áldozatkészséggel karolta fel a maga szegényeit (ApCsel 2,45; 4,34-37).

A pénzünkkel való bánás Isten tervei szerinti átalakítása kihagyhatatlan, lényegi része a keresztény életünknek. Gyökössy Endre mondta, hogy sokszor az emberek pénztárcája tér meg a legnehezebben. Ahogyan valaki a pénzével bánik, abból nagyon jól kitűnik az egyénisége. „Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Lk 12,34)

Vagyis az első, és talán legfontosabb állításom az, hogy ha valaki nem ad a szegénynek, akkor nem lehet igazi keresztény. „Hogyan maradhat meg az Isten szeretete abban, aki bár bőven van neki a világ javaiból, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?„ (1Jn 3,17)

Ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy a Biblia az adakozás bölcs formáit állítja elénk példának. Szinte egyetlen olyan esetet sem találunk a Bibliában, ahol valaki az útszélen kolduló embernek pénzt ad a kezébe. A Szentírás sokkal inkább a jótékonykodás bölcs megszervezését tanítja. Ezt látjuk az Ószövetség szegényvédelmi törvényeiben, de Ábrahám, Jób és Tóbiás életpéldájában is. Ugyanígy az Újszövetség elsősorban a bölcs, átgondolt, valamilyen formában megszervezett segítséget hangsúlyozza (Jn 13,29; ApCsel 4,34; 2Kor 8-9).

Nem rossz dolog, ha néha adunk valamit az útszélen kéregető embertársainknak. Elsősorban ne pénzt, hanem inkább ennivalót adjunk. A pénzadomány néha rögzít az esetükben egy rossz életállapotot, amelyből pedig lassanként kiemelkedniük kellene. Az igazi segítség az, ha ebben a kiemelkedésben segítünk. Ehhez pedig nagyon sok szeretet, idő és szakértelem is kell. A hirtelen adott pénzadomány sokszor inkább a mi lelkiismeretünket nyugtatja meg, ám nem ez az igazán nagy segítség egy bajban levő ember számára.

Az igazi nagy segítség az, ha leülünk a hajléktalan mellé, megkérdezzük a nevét, az élettörténetét.

Megsejtjük, hogy mire lenne igazán szüksége. Elvisszük fodrászhoz, szemüveget készíttetünk neki, elintézzük a papírjait, szállást vagy munkát szerzünk a számára, eljuttatjuk orvosi kezelésekre, befogadjuk őt a közösségünkbe, és leginkább: Krisztust adjuk neki. Így tette ezt Péter a templom Ékes-kapujánál kolduló bénával. Így szólt hozzá: „Aranyom ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A Názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!” (ApCsel 3,6)

Néha adjunk az útszélen kéregető embernek is, de ne ez legyen a segítségünk fő iránya. A lelkiismeretünket ne ezzel nyugtassuk meg, hanem azzal, hogy hónapról hónapra a javaink egy részét rászorulók, szegények megsegítésére fordítjuk. Mennyit? Valaki azt mondta, hogy mindig annyit adjunk, hogy az már egy kicsit fájjon.

Legtöbbször ezeket a sok időt és szakértelmet igénylő, a szegény ember helyzetén valóban változtatni képes segítségeket nem is tudjuk mi magunk megadni. Hatalmas jót teszünk azzal, ha valakit besegítünk egy olyan helyre (Máltai Szeretetszolgálat, Csak Egyet Szolgálat, Karitász, Szeretet Misszionáriusai stb.), ahol bölcsen, szakmai tudással, a sokféle szociális intézménnyel együttműködve tudnak neki segíteni. Sokkal jobb, ha az illető hajléktalannak szánt segítségünket nem a hajléktalan kezébe adjuk, hanem a rajta segítő közösségnek, hogy ők költsék rá olyan módon, ahogy ez a számára a legmegfelelőbb.

Teréz anya nővérei sok-sok hajléktalant mentettek már meg a szakadék széléről. Nem szoktak pénzt a kezükbe adni. Néha szigorúak is velük szemben, például ittas állapotban nem engedik be őket a szállóra. Ám elvezetik őket Jézushoz. Akinek nyitott a szíve, az befogadja Őt, és lassanként az élete is rendeződik. Volt olyan templomőröm az Örökimádás templomban, aki valaha alkoholista és hajléktalan volt, de Teréz anya nővérein keresztül új életet talált. Boldogan, nagyon szakszerűen, imádságos lélekkel őrizte az Örökimádás templomot, és a hívek kedves Józsi bácsijává, szeretett testvérévé vált.

Légy tehát bőkezű, és adj sokat! Ám ezt a bőkezűséget toldd meg bölcsességgel, toldd meg az ezzel foglalkozó közösségek bevonásával, és így a jóságod még több gyümölcsöt fog teremni sok-sok rászoruló ember életében!”

 

„Nem modern és nem is konzervatív az evangéliumi üzenet, hanem örök” – SZÉKELY JÁNOS PÜSPÖK SZERINT AZ EMBERSÉG, A HITELES ÉS JÓ ÉLET ÁRA MINDENKI SZÁMÁRA MAGAS

Nem modern és nem is konzervatív az evangéliumi üzenet, hanem örök

A magyar családok jó részének még fontos, hogy a ­gyermekeik olyan társadalmi és iskolai közegben nőhessenek fel, ahol a lányokat segítik a nővé, a fiúkat a férfivá válásban – jelentette ki a Magyar Nemzetnek adott interjúban Székely János katolikus püspök, annak az Országgyűlés által elfogadott törvényjavaslatnak a kapcsán, amelynek egyik paragrafusa kimondja: az anyakönyvi kivonatba ezentúl a kromoszóma alapján meghatározott biológiai nemet kell bejegyezni. De vajon keresztényként hogyan gondolkodjunk ebben a kérdésben? Támogassuk vagy ellenezzük a nemi identitásukban bizonytalan személyek kiteljesedését? Mennyire értelmezhető tágan a keresztény szabadság fogalma? Erről is beszélgettünk az egyházi vezetővel.

– Ön szerint milyen gondolati háttér áll a nemváltoztatás jogának elismertetését követelő mozgalmak mögött?
– A teremtő Isten, akinek lényege a szeretet, az embert szeretetre teremtette. A saját képmására, férfinak és nőnek teremtette őket, tanítja a Biblia a Teremtés könyvében. Azt akarta, hogy az új emberi élet az apa és az édesanya szerelméből fakadjon. Azt akarta, hogy a férfi és a nő szerelme termékeny legyen, ne záródjon egy páros önzésbe, hanem túlcsorduljon. Nagyon hálás vagyok azért, hogy olyan családban nőhettem fel, ahol volt édesanya és volt apa, ahol volt a családnak szíve és feje is. Hálás vagyok azért, hogy olyan iskolákba járhattam, ahol erre a nagyszerű emberi kalandra, a szeretet művészetére készítettek fel minket. Az 1950-es évektől terjedő genderideológia a biológiai nemet negatívumnak, korlátnak tekinti. Azt hirdeti, hogy a nőt meg kell szabadítani „a szaporodás rabszolgaságától” (Margaret Sanger), az emberiséget a „család zsarnokságától” (Shulamit Firestone). Azt állítja, hogy „az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” (Simone de Beauvoir). Tagadja, hogy a házasság egy férfi és egy nő szeretetszövetsége, ehelyett „a család minden formájának” törvényi elfogadását követeli (megadva a lehetőséget az örökbefogadásra is mindenfajta együttélés számára). Azt állítja, hogy a nemi identitását az ember önkényesen meghatározhatja, és ez olyan alapjog, amelyet minden társadalomnak tiszteletben kell tartania.

– Hogyan lett ezekből a gondolatokból a mai korszellemet ilyen mértékben befolyásoló ideológia?
– Úgy, hogy ezeket a nyugati, főként francia és amerikai ­értelmiségiek által megfogalmazott célokat igyekeznek az egész világra rákényszeríteni. Az ENSZ (Ban Ki-Moon nyilatkozata 2012-ben az Afrikai Unió előtt), az Egyesült Államok (Barack Obama utasítása 2011-ben az összes külföldre akkreditált USA-szervezetnek), a Brit Nemzetközösség (David Cameron 2011-es nyilatkozata a Brit Nemzetközösség világkonferenciáján) igen gyakran nem ad fejlesztési segélyeket olyan harmadik világbeli országnak, amely nem biztosítja a fogamzásgátláshoz és az abortuszhoz való szabad hozzáférést, vagy nem iktatja törvénybe az úgynevezett melegjogokat. A puhának látszó genderideológia valójában nagyon is kemény; átalakítaná az oktatást, a kultúrát, a politikát, a művészeteket, a reklámokat is. Az általa emlegetett világméretű konszenzust senki nem szavazta meg, a demokratikusan megválasztott parlamenteket és a nemzetállamokat nem kérdezték meg róla. A keresztény álláspont szerint a születéssel kapott nemiségünk nem börtön, hanem áldás; az identitásunkat nem mi teremtjük, hanem hálásan elfogadjuk, mint kincset a Teremtő kezéből.

– Lehet helye a nemváltoztatásnak, illetve a hozzá kapcsolódó gyakorlatok intézményesítésének egy társadalomban?
– Vannak olyan emberek, akiknek a nemi identitása valamilyen mértékben bizonytalan. Ennek oka lehet egy kromoszóma-rendellenesség, például Klinefelter-szindróma vagy Turner-szindróma, a nemi szervek kifejlődésének rendellenességei – vagyis a hermafroditizmus különböző fokai, a nemi hormonok termelésének zavarai, a gyermekkori fejlődés során átélt traumák, az apa hiánya és még sorolhatnánk. A kromoszóma-rendellenesség, a nemi szervek vagy a hormonműködés zavarai esetében ezután is megvan az orvosi beavatkozás lehetősége, ez nem minősül nemváltásnak. A T/9934-es törvényjavaslat (a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által benyújtott, sokak felháborodását kiváltó törvényjavaslat) 33-as pontjának magyarázata kifejezetten megemlíti, hogy az anyakönyv ellenkező bizonyításig a bejegyzett tényeket, jogokat igazolja, vagyis bizonytalan esetekben van helye az anyakönyvi bejegyzés felülvizsgálatának. Az igazi kérdés a törvénnyel kapcsolatban az, hogy a nemet változtatni kívánó személy mit várhat el a társadalomtól, és a társadalom mit várhat el a nemi identitásukban bizonytalan személyektől. Elvárhatja-e egy édesanya, hogy az óvónéni, akit a kislánya Petra néninek fog szólítani, ne olyan valaki legyen, aki eredetileg Péternek született, csak azután úgy érezte, hogy Petrává kell válnia? Elvárhatja-e, hogy erről a helyzetről tudomása legyen, vagy Petra óvónő joga megelőzi a gyermek jogát a harmonikus emberi és nemi fejlődéshez? Elvárhatja-e az iskolaigazgató, amikor a családi életre nevelés tantárgy oktatóját szerződteti, hogy tudomása legyen arról, hogy András tanár úr eredetileg Andreaként látta meg a napvilágot? Elvárható-e egy munkahelyi közösségtől, hogy nőnapon felköszöntse Alexandrát, aki valaha Sándorként született? Jó-e, ha egy társadalom egyesek identitáskereséséhez ilyen módon asszisztál?

 – Ezek szerint a megoldást nem feltétlenül a nemváltoztatásban kellene keresniük a nemi identitásukban bizonytalan személyeknek?

– Természetesen minden embert megillet a tisztelet és az elfogadás. Én magam is ismerek sok nemi identitásában bizonytalan embert, és nagy szeretettel vagyok irántuk. Éppúgy végtelenül értékes emberek, mint bárki más. A legtöbb esetben nem tehetnek a problémájukról, sokszor igen nagy szenvedéseken, belső küzdelmeken mennek át, gyakran találkoznak gúnnyal, megvetéssel. A kereszténység elítél mindenfajta megvetést, kirekesztést. A tisztelet és a szeretet azonban nem jelenti azt, hogy a mesterséges nemváltoztatást helyesnek kellene tartanunk. A nemi identitásukban bizonytalan személyeket akkor szereti leginkább a társadalom, ha mint nemi identitásukban bizonytalan személyeket szereti őket, ha segíti őket önmaguk elfogadásában. Ha egy társadalom azt vallja, hogy minden ember maga választhatja meg a nemi identitását, akkor a szeretetre teremtettségüket és létezésüket hálásan elfogadó emberek nagy családja helyett az önmagukat megalkotni akaró személyek csoportjává válik. Egyébként nagyszerű szakemberek vannak, akik igazi segítséget tudnak nyújtani abban az esetben, ha valakinek komoly nehézsége van a nemi identitása kapcsán. Előfordul, hogy valaki meglépi a nemváltoztatást, de aztán rádöbben, hogy nem ez a megoldás a problémáira, és visszatérve a születési neméhez, nagy boldogságot és harmóniát tapasztal meg. Ezek a megrázó, ám szép történetek azt tanúsítják, hogy az igazi megoldás az ilyen jellegű problémákra nem a test műtétekkel és hormonokkal való mesterséges átalakítása, hanem a belső békesség megtalálása. Az igazi megoldás az élő Istennel való találkozás, aki örök szeretettel alkotott meg minket, és aki szereti az embert a gyöngeségében, megtörtségében is.

– Üdvözlendőnek tartja, hogy a kormány elfogadta a biológiai nem anyakönyveztetéséről szóló törvényt?
– A magyar nép évszázadokon át pajzsként védte Európát, a keresztény kultúrát, a családjait, az életét. Talán ez lett a magyarság sajátos nemzeti karaktere, a végsőkig tartó kiállás bizonyos értékek mellett, akkor is, ha a küzdelem reménytelennek látszik. Az ­LMBTQ-szervezetek gazdasági ereje és világméretű társadalmi hatása ­óriási. A magyar parlament azért is merte megtenni ezt a lépést, mert a magyar családok jó részének még fontos, hogy a gyermekeik olyan társadalmi és iskolai közegben nőhessenek fel, ahol a lányokat segítik a nővé, a ­fiúkat a férfivá válásukban.

– Miben áll a keresztény szabadság lényege, pontosan hogyan kell értenünk ezt a fogalmat? Miért nem fér bele a keresztényi szeretetbe és szabadságfelfogásba a nemiségről való gondolkodás szabadsága?
– Úgy gondoljuk, hogy a szabadság nem önkény. A valóságba, az atomokba, a sejtjeinkbe és a lelkünkbe bele van ültetve egy gyönyörű isteni rend, harmónia. Az ember nem akkor szabad, ha ezt a harmóniát negligálja, széttöri, hanem ha ennek mentén tanul meg szárnyalni, szeretni. Az egyre inkább fenyegető ökológiai katasztrófa legfőbb oka, hogy az ember nem vette figyelembe a természetbe írt gyönyörű isteni rendet, hanem önkényesen, a végsőkig zsigerelte ki a Föld erőforrásait. A genderideológia egy hasonló, csak nem természeti, hanem társadalmi katasztrófa felé próbálja kormányozni az emberiséget.

– Hogy viszonyuljanak az egyházhoz az LMBTQ-közösség tagjai? Össze lehet egyeztetni akár csak részben a nemiségről, nemi identitásról alkotott elképzeléseiket a keresztény hittel?
– Az egyház mindannyiunk közös nagy családja, amely befogad mindenfajta embert. Mindannyiunknak vannak sérülései, sebei, problémái. De mindannyian megtaláljuk az egyházban a sebeinket magára vállaló Krisztust, aki a bűnt nagyon határozottan elítélte, de a bűnöst mindig felemelni, menteni, megtisztítani akarja. Aki belép az egyház nagy családjába, a bűnöket nem kimagyarázó, de mégis megtisztító, felemelő szeretetet és kegyelmet fogja megtapasztalni.

– Vajon nem elavultak a katolikus egyház nézetei a nemek pontos mibenlétét és szerepét illetően? Sokan, nagy ritkán még egyházi szereplők is követelik, hogy az egyház korszerűsödjön, tartson lépést a korral.
– Az egyház által hirdetett ­evangéliumi üzenet nem modern, nem is konzervatív, hanem örök. Úgy gondoljuk, hogy a család intézménye sohasem lesz idejétmúlt, a férfi és a nő szerelmére épülő házasság örök kincse az emberiségnek a történelem kezdetétől egészen annak végéig.

– Egy neves amerikai egyházi személy nem is olyan rég úgy nyilatkozott, hogy a mennyország tele van LMBTQ-személyekkel. Mit gondol erről a kijelentésről?
– Az azonos neműek iránt érzett vonzalom önmagában nem bűn, ha nem fakadnak belőle cselekedetek. Ilyen értelemben igaz az, hogy sok nemi identitásában bizonytalan személy valóban erényes életet él. Azonkívül pedig a botlásait megbánó bűnösnek is van helye a mennyben Isten végtelen irgalmából. James Martin kijelentéseinek egy részével nem tudok azonosulni, de ezt a mondatát az itt leírt értelemben lehet jól is érteni.

– Mit üzen azoknak a transznemű embereknek, akik úgy érzik, hogy se az állam, sem a keresztény egyház nem hallja meg őket?
– Azt üzenem, hogy testvéreim vagytok. Bármikor kopogtattok az ajtómon, az meg fog nyílni előttetek. Igyekszem mindenben segíteni, amiben tudok. Azt üzenem, hogy Isten kedves gyermekei vagytok. Lehet, hogy sokan megvetéssel néznek rátok, Ő azonban soha. Értetek is odaadta az életét a kereszten. Azt üzenem, hogy ne a könnyű utat válasszátok. Az emberség, a hiteles és jó élet ára mindenki számára magas. Keressétek a szűk ösvényt!

 

Talpraállásunkért – A trianoni békediktátum 100. évfordulója kapcsán

Talpraállásunkért - A trianoni békediktátum 100. évfordulója kapcsán

Dr. Székely János megyéspüspök gondolatai a trianoni békediktátum 100 éves évfordulója kapcsán. 

Hogyan tudjuk feldolgozni a trianoni békediktátum fájdalmát? Hogyan tudjuk úgy feldolgozni, hogy közben becsüljük, szeretjük a szomszéd népeket is?

És leginkább van-e kiút ebből a 100 éve történt tragédiából a magyarság számára, és merre vezet ez a kivezető út?

A múlt feldolgozása nem azt jelenti, hogy megpróbálunk úgy tenni, mintha a múltbeli tragédia meg sem történt volna, mintha a Trianoni békediktátum okozta seb nem fájna ma is.

Ami történt, az fájt 100 évvel ezelőtt, és fáj ma is. Igazságtalannak tartottuk 100 évvel ezelőtt, és igazságtalannak tartjuk ma is.

Fáj az, hogy az új országhatárokon belül csak mintegy 7,6 M magyar maradt, és a trianoni határokon kívül rekedt kb. 3,2 M magyar.

Fáj az, hogy ennek a 3,2 M magyarnak mintegy fele, közvetlenül az új határok mellett élt, színmagyar területeken. Könnyen lehetett volna sokkal igazságosabb határokat meghúzni.

Fáj a győztes Európai nagyhatalmak érdektelensége és cinizmusa, akiknek nem számított egy kis nép sorsa, akiket nem érdekelt több mint 3 millió ember élete és szenvedése, őket feláldozhatónak tartották.

 Szeretnénk, ha ezt a fájdalmat megértenék a szomszédos nemzetek, megértenék Európa népei, szeretnénk ha legalább valamennyire átéreznék.

Miért történhetett meg velünk a Trianon tragédiája? Az okok között a legfontosabb a török hódoltság rettenetes időszaka. A török idők előtt, Mátyás király korában Magyarország lakossága kb. 4M volt, a török kiűzése után már csak mintegy 2M.

A történelem nagy csodája, hogy ebből a mélypontból a magyarság még fel tudott támadni.

Ám az okok között fontos felismernünk a magunk felelősségét is. A magyarság vezető rétege nem ismerte fel időben a nemzetiségek hatalmas vágyát az önállóságra, az önrendelkezésre.

Szomorú példája ennek az 1871-es cseh kiegyezés tervének meghiúsulása, aminek az oka elsősorban az akkori magyar parlament ellenállása volt.

Éppígy végzetes következményei voltak az I. Világháború végén kialakult belső szétesésnek.

Az okokkal való szembenézés után el kell jutnunk odáig is, hogy átérezzük a szomszédos népek, szlovákok, ukránok, románok, szerbek, horvátok, szlovének örömét, akik számára – többük esetében a történelmük során először – megnyílt a lehetőség arra, hogy nemzeti létüket kibontakoztathassák, jövőjük alakítását a kezükbe vehessék, évszázados vágyukat az önállóságra megvalósíthassák.

A legfontosabb feladatunk azonban nem a múlttal kapcsolatos, hanem a jelennel és a jövővel.

Újra talpra kell állnunk!

A magyar nép a 20. században tragédiák egész sorozatát élte végig. Két rettenetes világháborút, két szörnyű diktatúrát, az 56-os forradalom vérbefojtását, és mindenekelőtt a trianoni békediktátum tragédiáját.

Alig-alig tudtuk mindezt feldolgozni, részben még most is ezek alatt a terhek alatt görnyedünk. Most a magyarság előtt az a feladat áll, hogy megpróbáljunk talpra állni.

Egy hirtelen meggazdagodott vállalatvezető mindig irigykedve nézte a sofőrjét, annak nyugalmát, egyenes tartását. Egyszer, amikor a sofőr háza közelében vitt az útjuk, megkérte őt, hogy álljanak meg a ház előtt.

Az egyszerű otthonba belépve a vállalatvezető elcsodálkozott az antik bútorokon, és egy családi képen, ahol szép nemesi kúria előtt egy csillogó Mercédesz mellett állt fiatalon az ő sofőrje. Megkérdezte tőle: „Hogy tudta mind ennek elveszítését feldolgozni?” Mire a sofőr ezt felelte:

„Édesapám egyszer ezt mondta nekem. A sorsodat viselheted úgy, mint púpot, akkor összeroskadsz alatta. De viselheted úgy is, mint keresztet, és akkor ember leszel, fiam! S mire megöregszel, azt is megérted majd, hogy nem te hordozod a keresztet, hanem az hordoz téged. Azóta ez az én örökségem.”

Magyar testvéreim! Isten keresztet tett a népünk vállára.

Ne púpként viseljük, hanem igazi keresztként, bizalommal, emelt fővel, erős lélekkel, hittel hordozzuk!

A talpraállás azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk újra alkotni, egymás kezét megtalálni, újra remélni és hinni. Így mondja a Biblia: „Erősítsétek meg a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket!”

A talpraállásunk fontos része, hogy felismerjük, a Kárpát-medence és Közép Európa népeit a Teremtő Isten egymás mellé helyezte, összekötötte a sorsunkat, együtt boldogulhatunk.

Történelmünk fájdalmas de nagyon fontos tanulsága az, hogy egymásnak testvéri kezet nyújtsunk, egymás jogait tiszteletben tartva, egymást segítve bontakoztassuk ki a jövőnket.

Ferences gimnáziumba jártam, ahol nagyszerű magyar tanárunk volt. A ferences atya igen bőségesen tanította nekünk a szomszéd népek irodalmát is. Olvastunk szlovén, horvát, szlovák, román költőktől, íróktól. Hatalmas élmény volt, nyitogatta a szemünket, a szívünket.

Mennyire fontos volna, hogy a Kárpát-medence minden iskolájában tanuljuk és tanítsuk egymás nagyjait, kultúráját, múltját, értékeit!

Egyszer egy zarándokcsoporttal Füzesmikolán jártunk, egy román ortodox búcsújáróhelyen.

Ahogy beléptünk a templomba, megkérdeztem a kolostorvezető szerzetest, hogy imádkozhatunk-e. Látszott, hogy az atya vívódik, reszketett a keze az idegességtől, de végül is azt mondta, hogy imádkozhatunk.

Először is elmondtuk a Mi Atyánkot románul, majd elénekeltünk egy román egyházi éneket. Az atya nem akart hinni a fülének. Azután imádkoztunk és énekeltünk magyarul is. A végén ez román ortodox atya megszólalt magyarul, köszöntött minket, megajándékozott minket.

Több erdélyi magyar atya azt mondta, hogy még soha nem hallották őt nyilvánosság előtt magyarul megszólalni.

Isten összekötötte a sorsunkat, együtt boldogulhatunk.

A talpraállás azt is jelenti, hogy meg kell tanulnunk építkezni a családjainkban, emlékezve Márton Áronnak Erdély püspökének tragikusan igaz szavaira: „Erdélyt a magyar anyák veszítették el.” Építkeznünk kell a gyermekszívekben úgy, hogy elvetjük gyermekeink, fiataljaink lelkébe a nagylelkűség, az emberség, a hazaszeretet, a hit kincseit.

A 100 éves évforduló szóljon ne csak a fájdalomról, hanem elsősorban a lelki talpraállásról!

Isten, áldd meg a magyart, töltsd be lelkünket, családjainkat fényeddel, oltalmazz és vezess minket!