A világ minden tájáról érkezett mintegy kétszáz résztvevő között jelen voltak püspökök, papok, szerzetesek, világiak, egyházi mozgalmak küldöttei.
A csütörtöktől szombatig tartó konferencia zárónapján reggel Pietro Parolin bíboros államtitkár szentmisét mutatott be a konferencia részvevőinek a Szent Péter-bazilika Cathedra Petri oltáránál.
A Szentatya ezt követően, február 18-án, szombaton délelőtt találkozott a tanácskozás résztvevőivel az új szinódusi aulában és hosszú beszédet intézett hozzájuk, amelyben elemezte a világi hívek feladatát az Egyházban.
Ferenc pápa szeretettel köszöntötte Kevin Farrell bíborost, a Világiak, Család és Élet Dikasztériuma elnökét, a világiakért felelős püspöki referenseket, az egyházi mozgalmak képviselőit, a dikasztérium munkatársait, akik azért jöttek el országaikból, hogy átgondolják a lelkipásztorok és világi hívek Egyházon belüli közös felelősségét. A konferencia címe az együtt járásra szóló meghívásról beszél, a szinodalitás nagyobb összefüggésébe helyezve azt. Ugyanis az út, amelyet Isten az Egyháznak mutat, pontosan a közösség megélése, valamint az intenzívebb és konkrétabb együtt járás.
Ez az út arra hív, hogy legyőzzük a független cselekvési módokat, a párhuzamos pályákat, amelyek soha nem találkoznak egymással, aminek eredménye: a világiaktól elszakadt papság, a papságtól és a hívektől elszakadt Istennek szentelt személyek,
egyes eliteknek a néphittől elszakadt intellektuális hite, a Római Kúria elkülönülése a részegyházaktól, a papoké a püspököktől, a fiatalok elszakadása az idősektől, a közösségi életbe alig belevont házastársak és családok, a plébániáktól elkülönült karizmatikus mozgalmak és így tovább. Még hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy az Egyház egy testként, mint egy igazi nép éljen, amelyet egyesít a Megváltó Krisztusba vetett közös hit, amit a megszentelő Lélek éltet és ugyanarra a küldetésre irányít, hogy hirdesse az Atyaisten irgalmas szeretetét – hangsúlyozta a Szentatya.
Ferenc pápa rámutatott, hogy az utóbbi szempont a döntő, vagyis Istennek a küldetésben egyesült népe. Ezt kell feltétlenül megőrizni a II. Vatikáni Zsinat tanításának megfelelően: Isten szent és hűséges népe, mely egy a misszióban (LG 8 és 12). A szinódusi folyamat a forrását és végső célját a misszióban találja meg: misszióból születik és a misszió felé tart, aminek a jele a kezdetkor az volt, hogy az apostolok örömmel tértek vissza a misszióból. Valójában ennek a közös küldetésnek a megosztása közelebb hozza egymáshoz a lelkipásztorokat és a világiakat, megteremti a szándékok közösségét, kinyilvánítja a különböző karizmák egymást kiegészítő jellegét, és ezáltal felszítja mindenkiben az együtt járás vágyát.
Ezt látjuk Jézusnak a példáján is, aki kezdettől fogva tanítványok, férfiak és nők egy csoportjától körülvéve élte meg a nyilvános működését. Sohasem egyedül! Amikor pedig elküldte a tizenkettőt, hogy hirdesse Isten országát, „kettesével” küldte el őket.
Ugyanezt látjuk Szent Pálnál is, aki mindig együtt evangelizált a munkatársakkal, sőt laikusokkal és házaspárokkal is. De nem egyedül! Így volt ez az Egyház történetének a nagy megújulásai és a missziós buzgóság idején: pásztorok és világi hívek együtt! Nem elszigetelt egyének, hanem egy nép, Isten hűséges, szent népe, amely evangelizál!
A Szentatya utalt az audiencián részt vevők tanácskozására, melynek során beszéltek a világiak képzéséről, ami nélkülözhetetlen a közös felelősségvállaláshoz. Ismételten hangsúlyozta, hogy a képzésnek a misszióra, a küldetésre kell irányulnia, máskülönben ideológia marad, ami az Egyház szörnyű pestise. Ám ne legyen a képzés iskolás jellegű, ne szűküljön le elméleti megfontolásokra, hanem gyakorlatias jellegű legyen – tette hozá. A közös felelősségvállalás az üzenet, a kérügma meghallgatásából születik, Isten igéjéből és a szentségekből táplálkozik, a személyes és közösségi megkülönböztetésben növekszik és azonnal bevon minket az apostolkodásba és a tanúságtétel különféle, néha nem is olyan egyszerű formáiba, amelyek arra indítanak, hogy menjünk közel másokhoz.
A világiak apostolkodása mindenekelőtt tanúságtétel!
– állapította meg a pápa. Tanúságtétel a saját tapasztalatokról, az imádságról, a rászorulók szolgálatáról, a szegények és magányos emberek iránti közelségéről, a befogadás tanúsága, főként a családok részéről. Úgy formálódunk a küldetésre, hogy mások felé megyünk. Ez egy „terepen” végzett képzés és egyben a spirituális növekedés hatékony útja.
A pápa az Evangelii gaudium apostoli buzdítására utalva kijelentette: kezdettől fogva „egy misszionárius Egyházról álmodtam”. Jézus ott áll az ajtónál és kopogtat, hogy belépjen, ahogy a Jelenések könyvében olvassuk. Az Egyház mai drámája, hogy Jézus továbbra is kopogtat, de belülről, hogy engedjük őt ki. Így
sokszor az Egyház „fogvatartó egyházzá” válik, mert Jézust nem engedi ki, mert őt a „sajátjának” tekinti.
A szinodális jelleg hangsúlyozása folytonosságban van ezzel a „missziós álommal”. Egy missziós egyházhoz szinodális elhivatottság szükséges! Ez a távlat megadja a helyes értelmezési kulcsot a laikusok egyházi felelősségének a témájához – mondta a Szentatya.
A világiak megbecsülésének szükségessége nem valamiféle teológiai újdonságból adódik, sem pedig a papi hivatások csökkenése miatti funkcionális szükségletekből, de nem is bizonyos szerepkörök visszaköveteléséből, hogy elégtételt adjanak azoknak, akiket korábban félreállítottak. A világiak megbecsülése a pápa szerint inkább a helyes egyházképből fakad, melyben az Egyház Isten népe, amelynek teljes jogú tagjai a világiak a felszentelt papokkal együtt. Tehát
a felszentelt lelkipásztorok nem gazdák, hanem szolgák.
A pápa olyan „átfogó egyháztant” szeretne visszaállítani, mint ami az első századokat jellemezte, amikor mindent egybekapcsolt a Krisztushoz tartozás, valamint az Ővele és a testvéreivel való természetfeletti közösség. Ez legyőzte a társadalmi osztályokat és rangokat megkülönböztető szociológiai látásmódot, ami végső soron az egyes kategóriákhoz rendelt „hatalom” alapján történik. A hangsúlyt az egységre kell helyezni, nem pedig az elkülönülésre. Ahelyett, hogy a világiakat a „nem pap”, „nem szerzetes” alapon különböztetnénk meg, sokkal inkább a keresztség jegyében kell őket figyelembe venni, mint akik Isten szent népének a tagjai – fogalmazott a pápa. A „világi”, a „laikus” kifejezés nem is fordul elő az Újszövetségben, hanem ott „hívőkről”, „tanítványokról”, „testvérekről”, „szentekről” beszélnek, melyek mindenkire alkalmazott kifejezések voltak: hívő világiak és felszentelt szolgák.
Istennek ebben az egyetlen népében, ami az Egyház, az alapvető elem a Krisztushoz tartozás. Az első századok vértanú aktáinak megindító történeteiben gyakran találkozunk egy egyszerű hitvallással: „Keresztény vagyok – mondták –, és ezért nem áldozhatok a bálványoknak.” Ezt mondja például Szent Polikárp szmirnai püspök, de éppúgy Szent Jusztin és világi társai. Ezek a vértanúk nem azt mondják, hogy „püspök vagyok” vagy „laikus vagyok”, hanem csak azt mondják, hogy „keresztény vagyok”. Még ma is, az egyre inkább szekularizálódó világban, ami igazán megkülönböztet bennünket mint Isten népét, az a Krisztusba vetett hit, nem pedig az önmagában vett életállapot.
Meg vagyunk keresztelve, keresztények vagyunk, Jézus tanítványai, minden más csak másodlagos, még az is, ha valaki pap, püspök vagy bíboros.
A közös Krisztushoz tartozásunk mindannyiunkat testvérré tesz – folytatta a pápa. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium konstitúciója megállapítja: „A világi híveknek isteni ajándékként testvérük Krisztus, aki jóllehet mindenek Ura, mégsem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon; ugyanúgy azok is testvéreik, akik a szent szolgálatban Krisztus tekintélyével tanítván, megszentelvén és igazgatván úgy legeltetik Isten családját, hogy a szeretet új parancsát mindenki teljesítse.” (LG 32). Krisztus testvérei és testvérei a papoknak, testvérei mindenkinek. Az Egyháznak ebben az egységes víziójában, ahol mindenekelőtt keresztények vagyunk, a laikusok a világban élnek és egyben pedig részei Isten népének. A pueblai dokumentum szerencsés kifejezést használt ennek kifejezésére: „a világiak az Egyházból való férfiak és nők a világ szívében”, illetve a „laikusok a világból való férfiak és nők az Egyház szívében”. Igaz, hogy a laikusok főként arra hivatottak, hogy küldetésüket abban a világi valóságban éljék meg, amelybe nap mint nap belemerülnek, de ez nem zárja ki, hogy legyenek képességeik, karizmáik és készségeik ahhoz is, hogy hozzájáruljanak az Egyház életéhez. Ezek pedig különféle szolgálatok a liturgia éltetésében, a katekézisben, a képzésben, a kormányzati struktúrákban, a javak igazgatásában, a lelkipásztori programok tervezésében és végrehajtásában, és így tovább. Emiatt a lelkipásztorokat már a szeminárium kezdetétől fogva a világiakkal való mindennapi és rendszeres együttműködésre kell képezni, hogy számukra a közösség megélése természetes cselekvési mód legyen, ne pedig rendkívüli és alkalmi eset.
A pápa az Egyházban lehetséges legcsúnyább dolognak tartja, ha egy pap elfelejti, hogy ő is az Isten népéből jött.
Éppen ezért kell emlékezni a gyökerekre! A laikusok és lelkipásztorok megélt közös felelőssége teszi lehetővé a kettősségek, a félelmek és a kölcsönös bizalmatlanság leküzdését. Itt az ideje, hogy a pásztorok és a világiak együtt járjanak az Egyház életének minden területén, a világ minden részén! A laikus hívek nem „vendégek” az Egyházban, otthon vannak benne, ezért arra hivatottak, hogy gondoskodjanak otthonukról, vagyis az Egyházról.
A világiakat és mindenekelőtt a nőket jobban meg kell becsülni illetékességeikben, valamint a plébániák és egyházmegyék életében nyújtott emberi és lelki adományaikban. Ők az evangélium hirdetését a maguk „hétköznapi nyelvezetével” teszik az igehirdetés különféle formáiban elköteleződve. Együttműködhetnek a papokkal a gyerekek és a fiatalok képzésében, a jegyespárok házassági felkészítésében és a házastársak kísérésében a házas- és a családi életben. Mindig tanácskozni kell velük, amikor új lelkipásztori kezdeményezéseket készítenek akár helyi, nemzeti vagy egyetemes szinten. Meg kell hallgatni őket a helyi egyházak lelkipásztori tanácsaiban. Jelen kell lenniük az egyházmegyei hivatalokban. Segíthetnek más világiak lelki kísérésében és hozzájárulhatnak a szeminaristák és szerzetesek képzéséhez. Ők is lehetnek lelkivezetők, mert a lelki kísérés egy világi, nem pedig papi karizma. A papokkal együtt tegyenek keresztény tanúságot saját világi környezetükben, a munka világában, a kultúra, a politika, a művészet, a közösségi tájékoztatás világában.
Hosszú beszéde végén a Szentatya felidézte Lubac bíboros Egyházról írt elmélkedésének egyik gondolatát, miszerint az Egyházban a lehetséges legrosszabb dolog az evilágiság, amit klerikalizmusként lehet érteni, ami rosszabb minden erkölcsi evilágiságnál. A pápa éppúgy óvott a világiak klerikalizálódásától:
a világi maradjon világi!
A pápa a tanácsaival eszményt, inspirációt szeretett volna adni, amely segítheti az úton járást. Szeretné, ha mindenki szívében és elméjében jelen lenne az Egyházról szóló gyönyörű látomás: egy olyan Egyházé, amely a misszióra irányul, ahol az erők egyesülnek, ahol az emberek együtt járnak evangelizálni. Ebben az Egyházban az köt össze bennünket, hogy keresztények vagyunk, Jézushoz tartozunk. Ebben az Egyházban igazi testvériség él világaik és lelkipásztorok között, akik mindennap egymás mellett dolgoznak a lelkipásztorkodás minden területén. A pápa arra kérte a konferencia résztvevőit, hogy legyenek mindannak előmozdítói a saját egyházi közösségeikben, amit ezekben a napokban kaptak, hogy együtt folytassák az Egyház megújítását és annak missziós megtérését.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
