Keresztelő Szent János születésének ünnepén Böjte Csaba ferences szerzetes különleges módon nyitotta meg a szigetmonostori fesztivált: zenés rendezvény lévén – stílusosan – egy nagyszerű énekest hozott Erdély földjéről, Molnár Levente Liszt Ferenc-díjas operaénekes személyében, aki Csaba testvér köszöntő gondolatait székely dalokkal tarkította.
Csaba testvér – az Ószövetség prófétáira, valamint újszövetségi és magyar szentekre utalva – megállapította: próféták után kiált a világ. Hitünk szerint az élő Isten szólni akar hozzánk. A Szentírás tele van olyan személyekkel, akikkel az Isten párbeszédet kezdett. De közülük csak kevesen voltak papi rendből valók, a több mint ötezer szentünk világi emberek közül került ki. A prófétálás tehát nem csak néhány kiválasztott ember számára fenntartott szakma, hanem mindnyájunknak szóló hivatás, amire a keresztségben meghívást kaptunk.
Sokan jártak már előttünk, minden kornak megvolt a maga prófétája. Szent László király bűnbánati szent idő hirdetésével a békesség útjára vezette a hosszú évtizedekig ellenségeskedő magyar népet. Szent Ferenc – bár eleinte maga is beállt a keresztes háborúba – letette a fegyvert és templomépítésbe kezdett, miután meghallotta az Úr hangját: „Ferenc, kinek akarsz szolgálni? A háború vagy a béke Istenének?”
Lehetetlennek tűnő feladatokra indította őket az Isten. De nem kell ilyen nagy dolgokra gondolni. „Ha idősödő fejjel ott motoszkál benned, hogy tanulnál valamit, de legyintesz magadban, hogy már öreg vagy ehhez, ne tedd! A Lélek indít! Tanácskozz a plébánosoddal, imádkozz a barátnőiddel, és állj neki, váltsd valóra, ami benned megfogalmazódott, amire vágysz.”
A mi urunk, Jézus Krisztus nem arra vágyik, hogy üljünk a kispadon és drukkoljunk neki.
A próféta az, aki oda mer állni a maga kicsinységével, gyengeségével Isten elé, és azt tudja mondani: Uram, itt vagyok, szólj, megteszem, amit te mondasz nekem.
Ezen a gyönyörű szigeten, itt a fesztiválon keressetek egy magányos helyet, üljetek le, és elcsendesdve forduljatok Istenhez: Uram, eltelt már húsz, harminc, hatvan év az életemből, mondd, mit csináljak? Hogy oldjam meg családom, városom, népem gondjait? Mit tudnék én tenni, hogy szebb legyen ez a világ? „Szívem minden szeretetével kívánom, hogy nagyon sok próféta legyen köztetek, és erre kérem Isten áldását. Adja Isten, hogy ez a kétnapos rendezvény szépen, szentül sikerüljön, egymáshoz is, de mindenekelőtt a mi Urunk Istenünkhöz is közelebb kerüljetek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” – zárta gondolatait Böjte Csaba.
A plébánia kertjében elsőként a felvidéki Crux együttes lépett színpadra, őket a The Sign követte, majd a budapesti Golgota Gyülekezet zenei csapata állt fel, akik korábbi tagjaikkal – a jelenleg az Egyesült Királyságban élő Dobner Illéssel és Évivel – kiegészülve dalaikkal közösen dicsőtették Istent.
A település katolikus templomában 15 órakor megkezdődött a fesztivál háttérima-szolgálata, a 24 órás dicsőítés. Gável Gellért, a rendezvény egyik szervezője kifejezte háláját azoknak a zenei együtteseknek, akik a dicsőítő szolgálatban részt vállaltak, hiszen mint mondta: ez a szíve-lelke a Dicsőítő Sziget fesztiválnak. „A másik színpadon zajló koncertek a meghívó azok számára, akik még nem tudnak belépni a templomba, Jézus jelenlétébe. Hiszem azt, hogy a »szentek szentje« sok év után majd kitágul, kinőjük ezt a templomot, és akkor majd helyet cserélünk.
A háttérimádság lényege az, hogy Jézus Krisztus meg tudja nyerni a szíveket saját magának rajtunk keresztül és valóban cselekszik.”
A 24 órás dicsőítés során a zenei formációk óránként váltották egymást. Saját szerzemények és ismertebb keresztény könnyűzenei dalok egyaránt felcsendültek. Az éjjel is folyamatosan tartó zenei szolgálat bárki számára nyitott volt.
„Olyan térbe lépve, ahol három nagy művészeti irányzat is találkozik, nem lehet felkészületlenül, egyszerre csak belecsöppenni” – e gondolattal nyitotta meg Kercza Asztrik ferences szerzetes a plébánia épületének előterében berendezett, Balázs András katolikus pap alkotásaiból összeállított kiállítást. A válogatásban plakátok, absztrakt és szakrális művek egyaránt megtalálhatók. Az absztrakt definícióját keresve elhangzott, hogy tulajdonképpen titok, kinek miért tetszik valami. Minden embernek más az ízlése, ennélfogva a valóságból más-más elemet emel ki, olyanokat, amik számára fontosak. Az absztrakt lényege az, hogy a valóság teljességéből kiemelünk valamit, abból alkotunk egy képet, így ugyanaz a dolog – amit más valaki máshonnan lát – új hangsúlyt kap. Egy művész látásmódjáról tehát az absztrakt mond el a legtöbbet.
A kiállított ikonokat szemlélve rádöbbenhetünk, hogy ezek a szent képek szabályosságukban a Szentlelket hordozzák. Az ikon jelentése képmás, így a Pantokrátor ábrázolás Krisztus arcát jeleníti meg, az élő Jézusét, akinek arca az ikon nézőjében is fölragyog. Balázs András saját művészetéről vallva elmondta: Reményik Sándor Istenarc című verse fejezi ki leginkább, az istenarc keresése jellemzi alkotásait.
Az első nap programját a magyar színházi, filmes és szinkron szakmák legnagyobbjainak bevonásával működő Dramatizált Biblia társulata és az Eucharist együttes közös produkciója zárta.
Vasárnap reggel Prazsák László dicsőítését követően Székely János szombathelyi megyéspüspök és Megyeri Jonatán rabbi kerekasztal beszélgetésével indult a nap. A beszélgetés a felekezetek, vallások, a közösségek közötti hídépítés és egységteremtés jegyében zajlott. Arra a bizonyosságra építkezett, hogy egy atyánk van, az Isten. A beszélgetésben szó volt hitről, Isten és ember kapcsolatáról, zsidóság és kereszténység istenképéről és az atyaság ősi forrásáról is.
Arról, hogy miért fontos az istenkép, és hogyan befolyásolja az ember életét, illetve a társadalmat az embernek az Istennel való kapcsolata, Megyeri Jonatán elmondta: a nem hívő emberek konszenzus alapján határozzák meg, hogy mi az igaz és mi a hamis, mi helyes és mi helytelen, tehát emberek egy csoportja jelöli ki azokat a határokat, mit tart jónak, mit rossznak.
A hívő embernél azonban Isten határozza meg, hogy mi a helyes és mi nem az. Ez az igazodási pont nem változik helytől és időtől függően,
ellentétben a nem hívők esetében. Az istentudat és a hit azért nagyon fontos, hogy értsük a határokat. Egy olyan társadalomban élünk a 21. században, amely a zsidó-keresztény kultúra értékrendjén alapszik. Ezek a határok kétezer éve éppen a Biblia alapján lettek kijelölve. A kereszténységnek köszönhetően a bibliai alapértékek kikerültek a nagyvilágba, ezért legalább ezek az alap viszonyítási pontok a világ nagy részén tisztázottak.
Székely János püspök elsőként arról beszélt, hogyan határozza meg egy ember életét az, amit a világról, élete értelméről és Istenről gondol. Az az ember és az a társadalom, amelyik úgy tartja, hogy az életnek nincs túl nagy értelme, a semmiből a semmibe tart, a világnak – amely csak úgy véletlenül jött elő – nincs különösebb oka, és a halál után a nagy semmi jön; belülről ürül ki a szíve, az élni akarása és az eszményei. Az európai társadalom ilyesfajta betegségben szenved. Ám ha azt gondoljuk, hogy Krisztus minden ember és minden nép üdvözítője, és Isten lényege a szeretet, akkor ebből egy más típusú kultúra, egy evangéliumhirdető közösség születik meg.
„Az emberben élő istenkép változott meg az idők során – folytatta a beszélgetést Megyeri Jonatán –, hiszen Isten kijelenti magáról: Ő az Örökkévaló, aki nem változik.” A bennünket ért élmények, behatások miatt az ember egyénenként és társadalmi szinten egyaránt változik generációkon át, és ezzel együtt az ember istenképe is. A mi megközelítésünk, a mi percepciónk alakult át tehát, ahogy az Istennel való viszonyunkban végbement egy fejlődés. Áldottak vagyunk, hogy olyan időben élhetünk, amelyben Isten ennyire közvetlen, megszólítható. Az ember akkor mondhatja, hogy a hite kellően kifinomodott, ha számára az Isten rendkívül valós. Mert ha nem volna valós, nem beszélgetnénk vele. Ha pedig nem beszélünk vele, akkor az azt jelenti, hogy Isten valami elvont dolog, amihez nincs viszonyításunk.
Székely János püspök megállapította, hogy a kereszténység és zsidóság istenképe nagyon sok szempontból azonos. A legelső dolog, amit fölismer a választott nép az, hogy Isten teremtő. Ennek a világnak van oka. Nem magától, véletlenül a semmiből keletkezett. A világmindenségen túl létezik valami, ami ezt a véges, esendő, múlandó világot létrehozta. A mai tudomány nagyon közel ér ehhez a felfogáshoz, ugyanis teljes világossággal rádöbben arra, hogy az anyagvilágnak van kezdete. A Biblia embere pedig kimondja: a világnak van teremtője.
Szintén fontos közös pont zsidó testvéreinkkel, hogy személyes Istenben hiszünk, aki megpróbál velünk kapcsolatba kerülni, közelebb lépni hozzánk. Annak ellenére, hogy a teremtő Isten itt van jelen most is – ezen a reggelen, itt, Szigetmonostoron, sokkal valóságosabban, mint mi magunk –, csak akkor lehetséges az embernek megismernie a Teremtőt, ha Ő lejön a mi létszintünkre és jelet ad önmagáról. A zsidóság és a kereszténység is hisz abban, hogy ez megtörtént.
Isten a végtelen szeretet, aki kétezer éven át készítette azt, hogy az idők teljességében közénk jöjjön, emberi szóval szóljon, emberi szívvel szeressen, értünk adja önmagát, eggyé váljon velünk, átölelje a világot.
Szeretetből alkotta az univerzumot – ez keresztény hitünknek a szíve. Amikor azt mondjuk, hogy Isten szeretet, az mindenekelőtt azt jelenti, hogy Ő nem magányos, nem egyedüli. Ha csak egyedüli lenne, akkor a szó szoros értelmében nem is lehetne szeretet. Mert szeretni csak valakit lehet – önátadásban –, aki más, mint én. Mi, keresztények azt gondoljuk, hogy ennek az Istennek a gyümölcse a világ, az atommagok tánca, a férfi és a nő szerelme, a nyíló virágok, a nevető gyermekarcok: a világ szeretetből van. Mi, emberek arra születünk, hogy megtanuljunk szeretni, az életünket ajándékká tegyük – fejezte be a beszélgetést a szombathelyi püspök.
A kerekasztal-beszélgetést követően ünnepi szentmisével folytatódott a Dicsőítő Sziget fesztivál programja, melyet Székely János megyéspüspök koncelebrált Marton Zoltán László szigetmonostori plébánossal. A szentmise kezdetén a főpásztor arra hívta a jelenlévőket, hogy „tartsuk a lelkünket Isten fényébe, hangolódjunk rá a gyönyörű mennyei harmóniákra, és engedjük be szívünkbe és családjainkba az isteni dicsőítést, hogy gyógyítsa, alakítsa a mi lelkünket és az emberiséget”.
Szentbeszédében a főpásztor a fesztivál címét alkotó két szó jelentését járta körül. A sziget kapcsán a bibliai vízözön történetére utalt, melyben a földet elárasztotta az erőszak, majd a világ rendje visszahullt a káoszba: az alsó és a fölső vizek – amiket Isten valaha szétválasztott – összekeveredtek. Az ember tehát a teremtés őre, aki ha nem tud szelíden élni, ha erőszakos és kizsákmányolja a világot, ha istentelenül él, akkor a világból újra káosz lesz. Az Úristen – menedékként ebből a nagy áradatból – egy titokzatos bárkát készít, melynek bibliai leírása nem is hajószerű, hanem templomra emlékeztet, a méretei pontosan olyanok, mint a szent sátoré, és később a jeruzsálemi templomé. A bárka így válik a templom szimbólumává. Az erőszak vízözönéből a templom-bárka nyújt menekvést, az Isten népe és az Egyház, ahol az emberek Isten törvénye szerint élnek békességben, testvérként egymással. Így menti át a bárka az életet.
Jelenlegi nyugati kultúrvesztésünk egy hatalmas vízözönhöz hasonlít, egy óriás áradat, amely mindent elsodor. A nyugati ember már kétszáz éve, a felvilágosodás óta abban a meggyőződésben él, hogy nincs igazság, nem megismerhető. Csak szubjektív vélemények vannak. A felvilágosodás korabeli fordulat mögött nem egy filozófiai felismerés áll, hanem a modern embernek egy nagyon mély döntése:
nem akarja megismerni az igazságot, mert sejti, hogy ha a világba beleültetett gyönyörű isteni rendet megismerné, akkor aszerint kellene élnie.
A modern ember – lehetőleg korlátok nélkül – használni akarja a világot, a saját testét, identitását, ő akarja kitalálni az egész életet. Az özönvíz már akkora, hogy nincs elég homokzsák, amivel meg tudnánk állítani. Teljes kultúrákat már nem lehet ettől megóvni. Annyit tehetünk, hogy bárkát építünk, mint Noé. Bárka lehet minden hiteles keresztény család, ami kolostorhoz hasonlóan két fontos jellemzővel bír: egyrészt van fala – egy jó családi otthonba nem engedünk be akármit, csak tiszta, szent dolgokat. A kolostor másik különlegessége a középpontjában lévő templom vagy kápolna. Egy jó családi otthon szívében Isten kell hogy legyen. A család akkor kolostor, ha ehhez hasonlít: van fala és szentélye.
Székely János püspök személyes élményeit felelevenítve hangsúlyozta, hogy az ember legigazibb helye az Isten lábainál van. Amikor teljes lényünkkel leborulunk Isten előtt azért, hogy Őt hallgassuk, megismerjük és eggyé váljunk Vele: ez maga a dicsőítés. Ilyenkor rátalálunk az isteni harmóniára, ekkor válik a szívünk életet átmentő bárkává, megszületik a dicsőítő sziget.
A katolikus templomban a fesztivál ideje alatt folyamatosan zajló 24 órás dicsőítés során számos hazai és határon túli csapat zenélt. A háttérima zárásaként elhangzott, hogy ugyanaz a Jézus van jelen az átlényegült kenyér színe alatt, akit a dicsőítésben, az örömben, a táncban középpontba helyeztünk. Erről szól a dicsőítő sziget. Ahogy Székely János püspök fogalmazott: egy bárka, ahova bevihetjük a kincseinket, egy bárka, ami nem elszigetel, hanem megőriz, mert tudjuk, mi érték és mi nem az.
Szerző: Nádudvari Dorottya
Fotó: Ferencz Levente, Gável András, Tóth András
Magyar Kurír
