Befogadni – de pontosan mit is? Krisztust, és az Ő üdvözítő hatalmát, életadó igazságát! Székely János szombathelyi megyéspüspök írását adjuk közre.
Ennek a rövid írásnak az elkészítésében nem az vezetett, hogy megvédjem magamat egy nemrégiben megjelent cikk állításaival szemben. Ha néha kritika ér minket, az általában jó jel. Jézus azt mondta: „Ha a világból valók volnátok, mint övéit, szeretne benneteket a világ. De nem vagytok a világból valók…” (Jn 15,19) Pál apostol pedig arra figyelmeztet: „Ne hasonuljatok a világhoz!” (Róm 12,2) II. János Pál pápát talán semmi nem hitelesíti jobban, mint az ellene elkövetett merénylet, XVI. Benedek pápát pedig az őt ért sok-sok támadás. Nem hasonlítom magam ezekhez a szent emberekhez, de mégis biztatást jelent, ha látom, hogy a világban az igaznak a sorsa igen gyakran a megaláztatás. Természetesen a kritikákból tanulni is igyekszem, hiszen a bírálatokban általában van némi igazság, még ha gyakran féligazságokkal, hazugságokkal keveredve is.
Az írásom célja azonban nem az, hogy bármi módon védekezzek, hanem az, hogy a rám (is) bízott hívő közösséget segítsem a tisztánlátásban.
Sokan hangoztatják, hogy a kereszténységnek befogadónak kell lennie, hiszen Krisztus is egy asztalhoz ült a vámosokkal és a bűnösökkel, megbocsátott a házasságtörő asszonynak, hirdette a Mennyei Atya szeretetét minden ember iránt. A nemrégiben meghirdetett szinodális folyamat is – úgy tűnik – ezt a gondolatot erősíti: mindenkit meghallgatni, nagyobb teret adni az Egyházban a világiak, a nők, a szegények hangjának, a bennük levő isteni kegyelemnek, karizmának.
A szinodalitás egy óriási értéket fogalmaz meg. Az Egyház egyetlen közösség, egy test, amelyben minden tagnak fontos szerepe van. Nem csak a papokon, szerzeteseken keresztül működik a Szentlélek, hanem minden megkeresztelt emberben jelen van. Fontos őket hallgatni, velük együtt építeni az Egyházat, velük együtt végezni az evangélium hirdetésének küldetését. Erre hív mindannyiunkat Ferenc pápa, és ezt tesszük is sokféle módon a magyar egyházban is. A Szombathelyi Egyházmegyében például rendszeressé tettük a szinodális találkozókat atyákkal, hitoktatókkal, idősekkel, szegényekkel, fiatalokkal.
Lehet azonban a szinodalitást – mint minden mást – félreérteni is. Sokan úgy értik, mintha az Egyház lényegi szerkezete változott volna meg, és mostantól az Egyházban mindennek a demokrácia elvei szerint kellene működnie.
Az Egyház – lényegét tekintve – nem alulról, hanem felülről épül. A Teremtő Isten kezdeményezéséből született, aki megalkotta a világmindenséget, életre hívta az embert, feltárta Önmagát az üdvösség története során, Egyetlen Fiát küldte el közénk.
Az Egyház három fő tevékenysége (igehirdető/prófétai – megszentelő/papi – vezető/pásztori) szintén ezt a fölülről építkező szerkezetet mutatja.
– Az Egyház által hirdetett tanítást nem ember találta ki, hanem odafentről kaptuk, Isten kinyilatkoztatásából. Jézus nem kérdezte meg a tömeget a Hegyi Beszéd elmondása előtt, hogy mi is a véleményük. A tanítás megőrzését, továbbadását apostolaira bízta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg.” (Lk 10,16) „A Szentlélek elvezet majd titeket a teljes igazságra, megtanít titeket mindenre…” (Jn 14,26; 16,13)
– A megszentelés szolgálata is az apostolokon és utódaikon keresztül történik. Az egyházi rend szentsége nélkül nincs Eucharisztia. Az apostolokat nem a nép választotta, hanem Jézus.
– Jézus a tanítványok közösségének vezetését is az apostolokra és utódaikra bízta, azokra, akiket „a Szentlélek rendelt Isten Egyházának pásztorául” (ApCsel 20,28; vö. Lumen gentium 20).
Így például a Níceai Zsinat idején, amikor igen sok keresztény lett Áriusz tanainak követőjévé, a püspöki kollégium, az egyetemes zsinat – amely ezt a fentről jövő krisztusi küldetést és karizmát hordozta – tudta megőrizni az evangélium hiteles tanítását.
Az egyháznak ez a fentről építkező szerkezete törékeny, könnyen sebezhető. Látjuk például a reformáció évtizedeinek egyházi folyamatai során, hogy egy egyházi mozgalom, amely elszakad a fentről építkező szerkezet (annak minden gyarlósága ellenére is) éltető közösségétől, milyen könnyen elveszít lényeges elemeket a kereszténység által hordozott kincsek közül (pl. Krisztus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában; a bűnbánat szentségét; a házasság felbonthatatlanságát; az evangéliumi tanácsok szerinti életet a szerzetesközösségekben). Hasonlóan sérült a keleti ortodox egyházak által hordozott kegyelmi kincs, amikor elszakadtak a péteri szolgálattól, és lassanként önálló nemzeti egyházakká lettek, amelyek csak részben tudják megélni az Egyház egységét.
Ha egyesek a szinodalitást úgy fogják fel, hogy egy parlamenthez hasonló gyűlés szavaz az egyházi tanítás legalapvetőbb kérdéseiről (ahogy ez a német szinodális út során sokszor megtörtént), akkor ez súlyos aggodalomra ad okot. Egy intő jel a sok közül: a müncheni Katolikus Akadémia falait és kápolnáját a gender ideológiát reklámozó festmények díszítik (Jézus egy pápa mobilra emlékeztető autóból azonosnemű párokat áld meg; három mezítelen férfi ölelgeti egymást; egy kisfiú és egy kislány nemüknek megfelelő ruházatban, majd fordítva – a kisfiú lány ruhában, a lány fiú ruhában). Van miért aggódni.
A befogadás helyes dolog, de nem egészen mindegy, mit is értünk rajta. Egy sejt csak úgy marad élő, ha van sejtfala, amit bizonyos anyagokat beenged, másokat kiszűr. Ugyanígy egy emberi testnek lényeges eleme a bőr, e nélkül élő ember elképzelhetetlen. Így van ezzel a kereszténység is. Minden ember felé szeretettel, jóakarattal kell lennünk. A bűnöst, a tévedő embert is szeretnünk kell, de a bűnt, a tévedést nem. Jézus azt mondta, hogy aki nem hallgat a többszöri feddésre, „nem hallgat az egyházra, azt tekintsétek úgy, mintha pogány volna vagy vámos” (Mt 18,14). Ebben a szellemben zárta ki a keresztény közösségből Pál apostol az evangéliummal homlokegyenest ellentétes módon élő személyt (1Kor 5,1-13).
Egy nemzetnek is befogadónak kell lennie. Segítenünk kell a bajbajutottakat, a menekülteket, akik nálunk keresnek menedéket. A Földet Isten minden embernek szánta. Ha bárhol lehetetlenné válik az emberhez méltó élet háborúk, természeti katasztrófák, éhínség vagy más okok miatt, az egész emberiségnek kötelessége, hogy az ott élők, az onnan elmenekülők számára életlehetőséget biztosítson. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy nemzetnek ne lenne joga és kötelessége megőrizni, ápolni a maga kultúráját, anyanyelvét, életstílusát, értékeit. Joga van nem befogadni olyan meggyőződésű bevándorlókat, vagy olyan nagy számú bevándorlót, akik ezt súlyosan veszélyeztetnék. A török hódoltság rettenetes pusztítása tanít minket arra, hogy ezen a téren is van mit féltenünk.
Amikor Szent II. János Pál pápa azt kiáltotta a világnak: „Ne féljetek! Nyissátok ki, tárjátok ki a kapukat…” , akkor nem a korlátlan, mindent kritériumok nélkül befogadni akaró magatartásra buzdított. A mondatot így folytatta: „Nyissátok ki, tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt! Nyissátok meg az Ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy mi lakik az emberben. De egyedül Ő tudja ezt!”
Az a befogadás, amire a szent pápa buzdított, elsősorban Krisztus befogadását jelentette. Manapság sokan sajnos a minden eszmét válogatás nélkül elfogadás kötelezettségét (a tolerancia diktatúráját) értik a befogadás alatt.
Amikor az interjút (aminek a kapcsán kritika ért) nem élőszóban, hanem írásban vállaltam, nem valamiféle félelem vezetett, hanem az a vágy, hogy nehéz és összetett kérdésekre pontos, adatokkal és hivatkozásokkal is megerősített válaszokat tudjak adni. Amikor nem akartam, hogy a választások előtt jelenjen meg az interjú, pontosan az vezetett, hogy ne a napi politikai küzdelmet befolyásolni akaró írásnak tekintsék, ne érhessen az a vád, hogy beavatkozok a politikai küzdelembe. Kissé fájdalmas a számomra, hogy a nyilvánvalóan jó szándék vezérelte döntéseket is lehet rossz értelemben magyarázni.
A nálunk vendégeskedő külföldi atya szavait természetesen nem tudhattam előre. A jáki templom megáldásnak ünnepén úgy gondolom, hogy helye volt a közéleti megszólalásoknak, hiszen a felújítás költségeit (a magyar adófizetők pénzéből, a parlament döntése alapján) a magyar állam biztosította, megmentve így a pusztulástól a legépebben megmaradt román stílusú templomunkat. A megszólalás helyét – elismerem, hogy nem a leghelyesebb módon – praktikus szempontok diktálták, nehéz és költséges lett volna másképp megoldani. Végül az a rendezvény, amelyen egy kereszténydemokrata logó is megjelent nem párt rendezvény volt, csak a kereszténydemokrata párt is támogatta.
Kedves Olvasó! Mindezt azért írtam le, hogy segítsem a tisztánlátást, igyekezzem védeni az evangélium kincseit, amelyeket „törékeny cserépedényben” hordunk (2Kor 4,7). Egyházunknak égetően nagy szüksége van lelki megújulásra, szentekre, hitelességre, sugárzó és vonzó közösségekre, családokra, Istennek szentelt személyekre. Ennek a megújulásnak legfőbb lépése, ha befogadjuk Krisztust, ha kitárjuk előtte az életünk, a társadalmaink kapuját. „Ne féljetek! Nyissátok ki, tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!”
