Adventi interjút adott a 777-nek Székely János szombathelyi püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia három hónapja megválasztott elnöke. Írásban válaszolt kérdéseinkre, és őszintén beszélt az egyház mai küldetéséről, a társadalmat fojtogató Isten-hiányról, valamint arról, hogyan gyújthatjuk meg szívünkben újra a remény lángját.
Három hónapja tölti be az MKPK elnöki pozícióját. Mennyire változott meg az élete?
Az életem leglényege ugyanaz maradt: Isten szeretetében és a felebaráti szeretetben élni. Papként, püspökként ezt a kincset igyekszem mások felé is sugározni a szentségek, az ige szolgálata és a szeretet cselekedetei által. Ami változott, hogy sokkal tágabb körben lehetek arca, képviselője, követe a keresztény üzenetnek. Ez nagy felelősség, sok erőt igényel, sok lehetőség van benne.
Úgy képzelem, hogy most már egy kicsivel többet kell figyelnie az ország aktuális eseményeire. Ebből a szempontból máshogy tekint a napi aktuális hírekre, eseményekre?
Igen, szükséges nagyobb figyelmet fordítanom az idők jeleire, országos eseményekre és folyamatokra. Törekszem arra, hogy ne a felszínen történjen mindez, hanem az evangélium fényében tudjam látni, értelmezni az eseményeket.
Elnökként hogyan szeretné erősíteni a püspöki konferencia egységét, közös hangját?
A magyar püspöki konferencia nagy értéke, hogy alapvető kérdésekben egységesek vagyunk. Ilyenek többek között az új evangelizáció fontossága, a család és az élet védelme, a szegények, a rászorulók iránti szolidaritás, az egyház oktatásban és kultúra teremtésben betöltött szerepének fontossága.
Ezt az egységet nagyon fontos megőrizni.
Magyarországon jövőre országgyűlési választások lesznek, a társadalom rég volt ennyire megosztott. Van-e Ön szerint szerepe és lehetősége a keresztényeknek abban, hogy a meglévő árkok betemetődjenek, illetve hogy a közbeszéd állapota javuljon?
Az egyház nem politikai szervezet, a választási kampányban nem vesz részt. Ugyanakkor az evangélium üzenetének van társadalmi dimenziója is: az igazság és a szeretet kovászával akarja átjárni az egész társadalmat. Arra hívjuk hívő közösségeink minden tagját, és minden jóakaratú embert, hogy amikor nemzetünk jövőjéről dönt, akkor a család, az igazságosság, a szegényekkel való szolidaritás, a béke és mindenki testi-lelki jólétének értékeit tartsa szem előtt. Ugyanakkor arra is kérünk mindenkit, hogy az elkövetkező hónapokban, amikor fokozódhatnak a társadalmi feszültségek, tartsuk távol magunktól az alaptalan hangulatkeltést, a rágalmazást, és őrizzük meg a szeretet, az igazság, a másik ember iránti tisztelet értékeit.
A választások közeledtével a társadalom erősen politikai légkörben él. Gondolkodik-e azon, hogy személyesen kezdeményezzen párbeszédet a pártok vezetőivel, hogy a közéletben is teret kaphasson a higgadtság, a békességre törekvés üzenete?
A katolikus egyház a közvetlen pártpolitikától távol tartja magát. A II. Vatikáni zsinat így nyilatkozott erről: “A keresztény közösségeket építve a papok sohasem valamilyen ideológia vagy párt szolgálatában állnak, hanem mint az evangélium hirdetői és az Egyház pásztorai, Krisztus testének lelki gyarapításán fáradoznak” (Presbyterorum Ordinis 6). A Katolikus Egyház Katekizmusa pedig azt írja, hogy “nem az Egyház pásztorainak a dolga, hogy közvetlenül beavatkozzanak a politikai akciókba és a társadalmi élet megszervezésébe. Ez a feladat a világi hívők hivatásának része.” (KEK 2442)
Ennek megfelelően nem volna helyes, ha a mostani időszakban az egyes pártok vezetőivel igyekeznénk dialógust kialakítani.
Ugyanakkor az egyház olyan értékeket hordoz, amelyre a társadalomnak égető szüksége van. Minden jogállam, ha valóban a közjót akarja szolgálni, olyan értékekre kell, hogy építsen, amelyeket nem tud önmagának biztosítani (Ernst-Wolfgang Böckenförde). Ahogyan a Püthagorasz tétel igazságát nem népszavazáson döntik el, éppúgy az erkölcsi jó és a közjó kérdését sem. Ezeket az értékeket a világvallások által megtermékenyített értelem biztosítja a társadalom számára (XVI. Benedek pápa). A kapcsolat ezért a vallások és az állam között sokkal mélyebb, mint azt első látásra gondolnánk. Az Európai kultúra Athén (a görög filozófia), Róma (a római jog) és Jeruzsálem (a Biblia és a kereszténység üzenete) értékeire épül, ezek az értékek tették virágzóvá, termékennyé. Az európai kultúrának addig van jövője, amíg ezekből az éltető forrásokból meríteni tud. Martin Buber mondta: Egy kultúra addig él, amíg kapcsolatban van azzal az Éltető Titokkal, amely valaha létrehozta.
A Mandinernek adott interjújában így fogalmazott: “Az egyház fontos küldetése, hogy kimondja és élje is a Biblia prófétai, a társadalom és az állam elé tükröt tartó, velük időnként kritikus üzenetét.” Érzékelt-e ebben elmaradást, hiányt az elmúlt években az egyház részéről?
Az egyházunk bátran és világosan szólal meg az élet és a család védelmében, a béke és a vallásszabadság ügyében. Az evangélium hirdetése területén, valamint az igazságosság érdekében, a szegény és a gyönge védelmében volna szükség egy fokkal nagyobb bátorságra, és mindenekelőtt a segítő szeretet sokféle megnyilvánulására. Ezeket természetesen sokfelé nagy odaadással teszi az egyházunk. Elég csak a Magyar Katolikus Karitász körülbelül tízezer önkéntesére gondolnunk, akik látogatják az időseket, segítik a rászorulókat. De gondolhatunk a Máltai Szeretetszolgálat hatalmas karitatív intézményrendszerére, a körülbelül 95 katolikus fenntartású tanodánkra és nyitott házunkra a hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok számára, a Katolikus Szeretetszolgálat által fenntartott szociális otthonokra, a Csak Egyet Szolgálat hajléktalan melegedőjére, a székesfehérvári Szent Kristóf Otthonra sérültek számára, a Vakok Batthyány Intézetére vagy a gyöngyösi Autista Segítő Központra, hogy csak néhány ilyen szolgálatunkat említsem. Tehetnénk azonban sokkal többet is.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2026 őszén – az “Igazságosabb és testvériesebb világot” című körlevél megjelenésének 30. évfordulóján – egy körlevelet tervez kiadni, amelyben a magyar társadalom egy-két fontos területét fogja vizsgálni az evangélium fényében.
Mi az, amit az egyháznak ma újra kellene tanulnia Krisztustól?
Szent Ferenc a halála előtt azt mondta: “Testvérek, kezdjük el, mert mindeddig semmit sem tettünk.” Mindannyiunknak egy életen át újra kell kezdenünk. Minden nemzedéknek újra kell tanulnia az evangéliumot, újra kell döntenie a hit és a szeretet útja mellett. Ma sok a felszínesség, az aktivizmus. Újra kellene tanulnunk az imádságot, a mélységet, az Istennel való találkozást.
Újra kellene tanulnunk az evangélium bátor hirdetését, és a szegények iránti kitüntetett szeretet, a velük való sorsközösség vállalást is.
Melyik evangéliumi történet vagy mondat kíséri Önt mostanában leginkább – különösen ebben az új szolgálati időszakban?
Nagyon sokat mond a számomra a pillanat, amikor Péter elindul a vízen Jézus felé. Amíg őt nézi, nem süllyed. Egy másik evangéliumi esemény, amely nagyon sokat jelent a számomra: a pásztorok ott térdelnek a jászol körül, és beragyogja őket az újszülött Üdvözítő fényessége.
Nemrég a 777-en keresztül külön üzenetet küldött a fiataloknak, amelyben arra buzdította őket, hogy ismerjék fel: ez a világ Isten szeretete által jött létre, és mi is szeretetre születtünk. Püspök atya szerint hogyan lehet ezt felismerni egy olyan világban, amely egyre inkább a virtuális térbe szorul, ahol az emberi kapcsolataink egyre törékenyebbek?
Oda kell lépni a tiszta, életadó forrásokhoz, és meríteni kell belőlük. Meríteni kellene a gyermekkorunkban kapott rengeteg kincsből; az imádság csendjéből; a természet ámulatba ejtő szépségéből; a Bibliából, amely nem betű, hanem Lélek és Élet; a szentségek forrásaiból: az Eucharisztiából és a bűnbánat szentségéből; a testvéri hívő közösségből; a jótettek adta örömből és elevenségből? Aki a források közelében él, aki nap mint nap merít belőlük, “annak a szívéből élő víz folyói fakadnak” (Jn 7,38), soha ki nem apadó öröm, kegyelem és béke.
Az advent a fény győzelméről szól a sötétség felett, ahogy minden héten egyre nagyobb a fény az adventi koszorún. Ön szerint mi az a sötétség, ami ma leginkább körülveszi az emberi szíveket – és hogyan gyújthatjuk meg benne újra a remény lángját?
A mai ember leginkább Isten hiányától, az üresség neurózisától (K. G. Jung), az élet értelmének és távlatának elveszítésétől, a szívben levő fagyos űrtől, a lelkesedés hiányától szenved. Rohan, a felszínen él, elborítja az információ özön, de közben a mélyben a lelke haldoklik. Azután – ebből következően – szenved a családi asztal hiányától, a mély és őszinte emberi kapcsolatok hiányától is.
Igen gyakran a fájdalmas űrt olyan dolgokkal próbálja megtölteni, amelyek nem tudnak teljes boldogságot adni: élvezetek, siker, kényelem, vagyon, szórakozás?
Karácsony arra hív mindannyiunkat, hogy lassítsunk, álljunk meg földbegyökerezett lábakkal a nálunknál nagyobb Titok előtt, nyissuk ki a szívünket az Ég felé, mert az ünnep ajándék, nem mi alkotjuk. Azután az ünnep arra is hív, hogy szánjunk időt a szeretteinkre, férj és feleség töltsenek egy-két napot kettesben, olvassunk egy jó könyvet, beszélgessünk és játszunk, engedjük be Isten fényét és békéjét a családjainkba.
Tud ajánlani olyan igazán szép adventi imát, éneket, történetet, amelyet a koszorúnál elimádkozva vagy elmondva lelkileg is “átmelegedhetünk”?
Énekeljünk sokat az ádventi koszorú körül! Ilyenkor mennyei béke száll le a családi otthonokra. Szép ádventi versek: Lukátsi Vilma, Ha szembe jön; Kacsó Sándor, Ádvent a lágerben; Gulyás Pál, Az evangélium elé. Gyönyörű Pilinszky novellája: Az ünnep angyala.
Szociális érzékenysége, az elesettek iránti törődése a nem hívők körében is ismert. Az elkövetkező hetek talán arról is szólhatnak, hogy a társadalom gesztusok és cselekedetek terén is nyitni kezd a perifériára szorult emberek felé. Hogyan lehet jól, igazán keresztényi módon segíteni embertársainkon – adventben és advent után is?
Látogassunk meg egy-két rászoruló családot. Ha csak 10-20 percet velük töltünk, érezni és tudni fogjuk, hogy mit kell tennünk.
A karácsony nem csak a gyakorló keresztények fontos ünnepe, sokak egy eltorzított változatban, például a “szeretet ünnepeként” aposztrofálják és tudatosan kihagyják belőle Jézust. Van feladatunk a karácsony “visszakeretezésében”? Hogy tehetjük ezt meg?
Ausztriában egy kisgyerek december 25-én reggel kikászálódott az ágyából, odament a karácsonyfához és az előtte elhelyezett jászolhoz. Döbbenettel látta, hogy a jászolban a szalma között nem a Kis Jézus fekszik, hanem a család nagy, kövér, fekete macskája. Hányszor ilyen a mai ember karácsonya! Hiányzik a jászolból a Gyermek. A kevésbé vallásgyakorló felebarátaimnak azt tanácsolom, hogy Karácsony napjaiban vegyék elő a Bibliát és lapozgassák, menjenek be egy-egy csendes templomba, tegyenek jót valakivel, látogassanak meg egy beteget a kórházban: meg fogják érezni az ünnep igazi Titkát.
Mivel biztatná a karácsonyt fájó szívvel várókat, akik egyedül lesznek a fa előtt, akikben a karácsony magányt és sebek feltépését jelenti?
A Karácsony mindenekelőtt a szívünkben történik. Akinek a lelkében megszületik a Megváltó, aki befogadja Őt őszinte hittel, nyitottsággal, annak van igazi ünnepe akkor is, ha érzi valakinek a fájó hiányát. Isten kopogtat és érkezik. Elsősorban és mindenek előtt azokhoz jön, akiknek a legnagyobb szükségük van Őrá, akiknek megsebzett, és ezért nyitott a szíve.
Áldott, kegyelemben gazdag ünnepet kívánok mindenkinek!
Forrás és fotó: www.777blog.hu
