A Pannonhalmi Főapátság ötödik alkalommal rendez nemzetközi ökumenikus konferenciát szeptember 26-27-én. A kertet középpontba állító kulturális évadban a “kert” fogalmához egyháztani, liturgikus, monasztikus és eszkatológiai irányokból közelítettek az ökumenikus mozgalom jeles nemzetközi képviselői, többek között Grzegorz Wojciech Ryś bíboros, Łódź érseke és Job Getcha pizídiai metropolita.
A konferencia első napján részt vett Fabiny Tamás, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke; Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke; Gáncs Péter nyugalmazott evangélikus püspök; Németh Emma, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK) elnöke; Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke; Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita; Zsódi Viktor SchP, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK) elnöke; Khaled László, a Magyarországi Metodista Egyház szuperintendense; valamint Várszegi Asztrik OSB emeritus pannonhalmi főapát.
Hortobágyi T. Cirill OSB pannonhalmi főapát házigazdaként köszöntötte a megjelenteket. A konferencia témáját ismertetve személyes példát hozott: a bencés közösség nagy munkával hozta rendbe a pannonhalmi arborétumot, ami érzékeltette számára, mit jelent egy talpalatnyi hely mindig veszélyeztetett szépségéért dolgozni. Rámutatott, hogy a kert egyszerre szimbolizálja a teremtés szépségét és törékenységét, amelyért felelősek vagyunk. A Paradicsomkert képe éles ellentétben áll napjaink valóságával, ahol a klímaváltozás, a háborúk, a migráció, a politikai megosztottság és társadalmi feszültségek az “ősbűn” következményeként súlyosbodnak.
A Biblia reményt ad: Isten Ábrahámmal és Jézus Krisztusban új történetet kezd, amelyben az ő nyomán járva létrejöhet a szabadságnak, az egymással vállalt szolidaritásnak, Isten ismeretének, az engedelmességnek és a testvéri közösségnek a tere. Így gyógyulhatnak a teremtés és az ember sebei, bár mindkettő mindig törékeny, veszélyeztetett marad.
Emlékeztetett, hogy az ökumené szellemisége, a “vallási unió” gondolata a 19. században hangsúlyosan megjelent az akkori magyar bencések és reformátusok gondolkodásmódjában. Akkor a nemzet érdekében végzett oktató-nevelő tanári munkában látták az ökumenikus együttműködés lehetőségeit, amit a “Szivárványhíd Pannonhalma és Debrecen között” jelképezett. Ma a teremtett világ békétlenségének tapasztalata és a békétlenség gyógyítására irányuló munka kellene, hogy összekösse egyházainkat. A konferencia célja is az, hogy a közös tudományos munka és imádság révén a béke kertjén munkálkodjunk, és erősítsük a szolidaritás, a szabadság és a testvéri közösség terét Isten zarándoknépe javára – húzta alá a főapát.
Sulyok Tamás köztársasági elnök levélben köszöntötte a konferencia résztvevőit. Azt fogalmazta meg, hogy ma elementáris szükségünk van az “egymás felé nyúló kezek erős szorítására”. Méltatta az elmúlt évek “kézfogásait” a keresztények körében, amikor “kinyilvánítottuk egymáshoz tartozásunkat”. “Jobb és egyre mélyebb párbeszéd zajlik a keresztény egyházak között, mutatja a mai alkalom is. Egymást erősítve tudunk az egész emberiség szolgálatára lenni” – hangsúlyozta.
Dicsérő szavakkal fordult a bencések felé, akik nélkül “Magyarország kertje sokkal szárazabb és kietlenebb lenne”. Rámutatott: a “szétdobálás” korszakában nekünk, keresztényeknek tudnunk kell “összegyűjteni”, keresztényt a keresztényhez, embert az emberhez.
Michael W. Banach érsek, magyarországi apostoli nuncius videoüzenetében John Milton Elveszett paradicsom és Visszanyert paradicsom című műveire utalva értelmezte a konferencia mottóját: “Olyanná teszi pusztaságát, mint az Úr kertje” (Iz 51,3). “A pusztaság az Úr kertjévé alakul. A valaha elveszített Paradicsom ma újra visszanyert Paradicsommá lesz” – hangsúlyozta az érsek, utalva arra, hogy
Isten az ember bukása ellenére sem mond le a teremtés eredeti tervéről.
Beszédében rámutatott a hit, az igazságosság és az ökológiai felelősség összefüggéseire is, idézve XVI. Benedek pápát: “Amikor az igazságot és a békét lábbal tiporják, azok szenvednek a legtöbbet, akik a legszegényebbek, a kirekesztettek és a peremre szorultak.” Banach érsek arra biztatta a résztvevőket, hogy teológiai, történeti, liturgikus és spirituális nézőpontból folytatott tanácskozásukkal járuljanak hozzá a béke, a teljesség és harmónia szolgálatához, amire világunknak és egyházainknak oly sürgető szüksége van.
A köszöntők után előadások hangzottak el. A délelőtti szekció elnöke Béres Tamás, a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára volt.
Najla Kassab, a Református Egyházak Világközösségének elnöke Libanonból jött, onnan, ahol folyamatosan “érzik a háború szagát”. Felebarátaink kertjében című előadásában a kincugi művészetből indult ki. Ez a japán technika szó szerint “aranyillesztést” jelent. Az élet része, hogy dolgok eltörnek, és az ember meg tudja javítani ezeket. A kincugi ezt úgy teszi, hogy nem akarja a javítás során eltüntetni a törésvonalakat, a “hibákat”, és a különleges illesztési technikának, a lakkal, arannyal, ezüsttel vagy platinaporral való kiemelésnek köszönhetően még szebb lesz a tárgy, az arany pedig kiemeli a sérülést. Ezt a művészeti technikát állította párhuzamba azzal a “megtörtségtapasztalattal”, amit a zsidó nép a babiloni fogság során átélt. Lerombolták a templomukat, megsemmisült a szent városuk, a fogságban megkérdőjeleződött számukra: Mellettünk van-e Isten?
A zsidók megkapták a prófétai biztatást: a pusztaság olyanná lesz, mint az Úr kertje, ahol felismerik a bennük és velük lévő Istent, és megtapasztalják, hogy bármi történjék is, ő velük marad. Ez a remény képes a konkrét történeti pillanat fölé emelni a népet, mert Isten helyreállító ereje mindig képes meghaladni a pusztítást – fogalmazta meg Nalja Kassab, ő maga miért él minden körülmény ellenére ma is a Közel-Keleten.
Így lesz a kert a szövetség és az elköteleződés helye.
Nalja arról beszélt, egész életében háború dúlt, menekültek áradata vette körül. A menekültek az életükért vívott harcukban maguk mellett akarják tudni a nekik segítőket, a segítésnek pedig élethosszig kell tartania. Mellettük állunk, vagy csak időnként melléjük csapódunk? – tette fel a kérdést.
A következő képben a kertet mint az igazságosság helyét idézte meg. Az igazságosság cselekedeteinek megtétele a hit megélésének útja. Ki kell állnunk a gazdasági, környezeti igazságtalanságokkal szemben.
Ezután George F. Watts Remény című festménye közvetítésével a kert mint a remény helye jelent meg.
A festmény egy nőalakot ábrázol, aki görcsösen egy hangszerbe kapaszkodik, melynek csak egyetlen húrja maradt ép. Ez az egy is képes arra, hogy megszólaltasson egy dallamot. Mindegy, hogy többségben vagy kisebbségben vagyunk-e. Képesek vagyunk harmóniát teremteni, változást előidézni, még akkor is, ha csak egy húrt tudunk megpendíteni – biztatott.
A kert az együtt imádkozás helye is. Nalja arra hívott, “énekeljünk új éneket” (vö. Zsolt 96,1-6), mert az új ének új kezdetet és új közösséget teremt. így lesz a kert az istentiszteleten keresztül a megújulás helye. A kert a képzelet helye is, ahol a felekezetek együtt képzelik el, milyen az új világ. Így
a kert a szövetség, az elköteleződés, az igazságosság, a remény, az imádság helye lesz; az az arany, platina, ezüst, amivel össze tudjuk illeszteni azt, ami eltörött.
Grzegorz Wojciech Ryś bíboros, łódźi érsek A történelem kertjében. Az egyház sokféleségének szépsége az idők folyamán című előadásában “az Egyház történetének kertjébe” vitte a hallgatóságot. Az Egyházat Isten kertjeként mutatta be, ahol különféle “virágok” – mártírok, szüzek, özvegyek, házasok, püspökök, munkások – vannak jelen, és bár mind a maga hivatásuk szerint virágoznak, feladatuk azonos: hozzanak gyümölcsöt. Fel kell tenni a kérdést: vajon az Egyház történelme során mindig méltányolta ezt a sokszínűséget? Az előadó több példával sugallta: nem, gyakorta erőltették az egyformaságot az egység helyett.
Első példaként a 6-7. századi brit és kelta egyházi élet került elő. Mindkettő útja Rómából indult, de eltérő formában valósult meg. Az előadó szerint nem a szokások, mentalitások sokfélesége okozott gondot, hanem “a büszkeség, a rátartiság, a hatalom”, ami lerombolja a kert szépségét. Felidézte az angliai whitbyi zsinatot (664), ahol a király egységes szabályokat erőltetett, ami a világi hatalomnak kényelmes volt, ám az Egyház sokszínűségét gyengítette.
A második példában a Szentírás és Ágoston tanítását idézte az előadó. Sokféle ajándék és hivatás van az Egyházban, de egy Lélek munkálkodik. Ez a gondolat megjelent például a 13. századi szent asszonyok életében is (Hedvig, Anna, Kinga, Salome), akik házasként is életszentségre törekedtek, de a korban inkább csak a papi vagy szerzetesi életformát ismerték el szentnek. Hasonló folyamat látszott a ferenceseknél is: kezdetben a laikus testvérek fontos szerepet töltöttek be, később azonban a klerikalizmus háttérbe szorította őket.
Az előadó szerint az egység nem egyformaságot jelent.
Az Egyház akkor tükrözi igazán Isten kertjét, ha teret enged a sokféle hivatásnak és karizmának.
Amikor viszont az uniformizmus és a klerikalizmus veszi át az irányítást, az az isteni rend ellen való, és lerombolja a közösség szépségét. A kert képe arra emlékeztet, hogy az Egyház hivatása nem az egységesítés, hanem a sokszínűségben megélt egység.
Anne Burghardt észt teológus, a Lutheránus Világszövetség főtitkára az ökumenizmus kérdését a szőlőtő és a szőlővesszők bibliai képén keresztül vizsgálta. A példabeszéd alapján adódik a kérdés: vajon mindannyian ugyanazon szőlőtő vesszői vagyunk? A “vesszők” – a különböző keresztény felekezetek – mind Krisztus Egyházának részei, amit azonban a katolikusok, az ortodoxok és a protestánsok másmilyennek látnak.
Végső soron az a kérdés, milyen egység az, amit keresünk. Az előadó szerint fontosabb a közös gyökérben – a Krisztusban – való növekedés, mint a vesszők külön szemlélése.
Egységtörekvéseink alapja és célja mindig Krisztus. Őbenne gyökerezünk, benne vagyunk egyek. Hasonlóan a monasztikus kertek sokféleségéhez, ahol minden növénynek más a gyökere, mégis egyazon kertet alkotják.
Anne Burghardt a fentieket egy indián őslakos történettel illusztrálta: a kertben kukorica, bab és tök nő, melyek együtt tudnak igazán fejlődni. Felidézte, hogy 2016-ban, a svédországi Lundban a reformációról való közös evangélikus-katolikus megemlékezés középpontjában az állt: “Krisztus nélkül semmit sem tehetünk”, és öt ökumenikus parancsot fogalmazott meg.
Az előadó kiemelte az első kettőt:
mindig az egység perspektívájából induljunk ki, ne a megosztottságéból, és engedjük, hogy a másikkal való találkozás, a hit kölcsönös tanúságtétele folyamatosan alakítson minket.
Az ökumenikus út összefügg a szinodalitással is: a közös úton járás, a kölcsönös felelősség és tekintély újragondolása segíthet közelebb kerülni az igazi közösséghez. Így az ökumenizmus lényege nem modellek követése, hanem Krisztusban való gyökereink felismerése és a közös növekedés – mert nélküle semmit sem tehetünk.
Job Getcha pizídiai metropolita A liturgia: a földre szállt menny címmel tartott előadást, bemutatva azt a négy jelentős helyet, ahol a Szentírásban a kert képével találkozunk.
A Biblia kertjei az Éden, a Getsemáné, a Golgota és a Paradicsomkert. Ez a négy kert üdvtörténeti ívet rajzol fel. Az Éden az a kert, ahonnan az ember kiűzetett; a Getsemáné, ahol Krisztus szenvedett, elárultatott és elfogatott, a Golgota kertje, ahol halálával megváltotta az emberiséget; a Jelenések könyvének Paradicsomában pedig az emberiség visszanyeri valódi kapcsolatát Istennel.
A keleti keresztény liturgia ünnepléséről szólva hangsúlyozta, nem a múlt eseményeinek ismétlése, hanem a mennyei liturgia kinyilatkoztatása. A liturgia tehát nem puszta emlékezés, és nem is csupán a múlt aktualizálása. A liturgikus cselekmények valóságosan jelenlévővé teszik Krisztus életeseményeit. A hívek emlékeznek és részesei lesznek a mennyei valóságnak is, elővételezve Isten országát.
Minden liturgikus ünneplésben a múlt, a jelen és a jövő egy misztériumban fonódik össze. A liturgia tehát élő tapasztalat, amely összekapcsolja a földi életet a mennyei renddel, és a hívők számára a jövő, az üdvösség reményének előízét adja.
Az Eucharisztiában az, “aki jön” nem a múltból érkezik, hanem Isten országából. A feltámadt Krisztus az, aki az Eucharisztia szentségében eljön hozzánk, és megadja nekünk a valódi létet, megszabadítva minket a haláltól.
Az Eucharisztia és a keresztáldozat kapcsolatát hosszú viták övezték, különösen az a kérdés, hogy az Eucharisztia mint áldozat vajon megismétli-e Krisztus keresztáldozatát. A 12. századi Szotérikosz Pantheugenész bizánci teológus és egyházi személyiség szerint az Eucharisztia csupán emlékezés, nem valódi áldozat, ám ezt a nézetet a konstantinápolyi zsinat elutasította, megerősítve az eucharisztikus áldozat és a keresztáldozat azonosságát.
Egyes ultrarealista nézetek a keresztáldozat tényleges megismétlődését vallották minden Eucharisztiában, míg Nikolaosz Kabaszilasz bizánci teológus a 14. században tisztázta a vitát: az Eucharisztiában átváltozás történik, az adományok “Krisztus isteni testévé és vérévé lesznek”. A kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé válik, aki feláldozta magát a kereszten.
Az Eucharisztia valódi áldozat: nem újrafeláldozás, hanem Krisztus egyszeri keresztáldozatának valós és állandó jelenléte az oltáron.
Ez az értelmezés tette lehetővé, hogy a későbbi ortodox teológia az Eucharisztiát vértelen, de valós áldozatként értelmezze.
A négy bibliai kert – Éden, Getsemáné, Golgota és a mennyei Paradicsom – üdvtörténeti ívet alkot, együtt mutatják meg Krisztus húsvéti misztériumát, amelyet az Egyház az Eucharisztiában ünnepel.
Ezért az Eucharisztia nem csupán egy vallásos szertartás a sok közül, hanem az, ahol a menny és a föld találkozik; ahol az ember már most részesülhet abból, ami eljövendő; ahol a múlt, a jelen és a jövő egyetlen isteni misztériumban fonódik össze.
Fotó: Merényi Zita
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
